Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Nanowrimo 2015, avagy regényíró verseny a saját szabályaimmal

Rutinos olvasóim már többször olvashattak itt a blogon a Nanowrimoról, arról a furcsán csengő mozaikszóról, ami a nemzetközi regényíró hónapot jelenti. Két éve indultam először és teljesítettem is ezt az eleinte lehetetlennek tűnő kihívást. Én magam sem hittem, de végül bebizonyítottam még magamnak is, hogy egy hónap alatt valóban be lehet fejezni egy regényt. A nagy nemzetközi versenyt minden év novemberében rendezik, ami már csak azért is tökéletes, mert karácsonyra kezedben tarthatod saját regényedet. A cél csupán annyi, hogy napi 1667 szó megírásával hónap végére meglegyen az 50,000 szavas remekműved.

flowandtype

Tavaly nem vettem részt a nagy megmérettetésben, mert épp egy már elkezdett művemen dolgoztam és nem akartam megtörni annak lendületét. Idén viszont úgy döntöttem, hogy ismét ringbe szállok. Néhány változtatást azonban megengedek magamnak, nem ragaszkodom mereven a szabályokhoz. Bár fő szabály, hogy nincs szabály, de alapelvek mégis vannak. Az a jó a Nanowrimoban, hogy bármikor belevághatunk, nem muszáj ragaszkodnunk a novemberhez. Így én most megteszem, már októberben néhány nappal ezelőtt elindultam az egyhónapos úton. Ennek a korai kezdésnek egészen egyszerű oka van. Most támadt egy remek ötletem és én ezt az ötletgyurmát tovább akarom gyúrni, márpedig addig, amíg friss, képlékeny és kedvemre formázhatom. Mert eredeti terveim szerint idén sem indultam volna, ám egy álmatlan éjszakán meglátogatott egy történet, amit már rég el is felejtettem. Eme különös sugallat hatására úgy döntöttem, hogy ez a sztori tetszik annyira, hogy egy hónapot feláldozzák az írás oltárán, a többit meg majd meglátjuk.

A másik dolog, amiben szintén nem fogom a Nano hagyományait követni, az a mennyiséget jelenti. Meg vagyok róla győződve ugyanis, hogy nem attól lesz egy könyv igazi könyv, hogy pontosan ötvenezer szóból áll. Egyáltalán nem! Írtam én már 57000 és 40000 szavas könyvet is. Egyiknél sem az állított meg, hogy elértem az álomhatárt, hanem egyszerűen akkor épp annyi volt bennem. És az az írás lényege, abban van a szépsége, hogy nincsenek szabályok. Így elkezdem írni és lesz, ami lesz. A lényeg, hogy minden nap írjak, nem ragaszkodom a napi 1667 szóhoz sem. Ezer körül jó lenne minden nap teljesíteni, de tisztában vagyok vele, hogy lesznek rosszabb és jobb napok is, illetve lesznek nagyon elfoglalt napjaim is, amikor majd egyáltalán nem lesz időm írni, így a kiesett részeket a szabadnapokon fogom pótolni. De erről szól a Nanowrimo. Egy kihívás, amiben versenyre hívom önmagam és teljesítem azt, ami sokak számára teljesíthetetlennek tűnik, vagyis lehetségessé varázsolom a lehetetlent. És ki tudja, talán egy újabb könyv születik majd ebből a kis történetből, ami egyre jobban bontogatja szárnyait, minél gyakrabban eszembe jut. Ha pedig elakadok benne, akkor folytatom azt a megkezdett három-négy könyvet, amiket félbehagytam és most is ücsörögve várnak rám, hogy továbbbontsam a történetüket.

Talán elmarad egy-két bejegyzés ebben a hónapban, de remélem elnézitek nekem ezt a kis hiányosságot. Ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne haljon ki teljesen a blog. 🙂

Nos, remélem sikerült meghoznom a kedveteket az íráshoz kedves olvasóim és néhányatok lesz olyan bátor, hogy megmérettesse magát akár októberben akár novemberben, akár máskor

Kinek van kedve velem tartani?

Kapcsolódó bejegyzések:

Beszéljünk az írásról!

Nanowrimo 2014

Felkészülés

Utolsó felhívás keringőre

Alex és Emma – regény az életünk

Pro és kontra Nano ügyben

Köszönet a gépírástanáromnak

Reklámok
Hozzászólás »

A cél felé lépésről lépésre

A minap egy videót küldött át az unokatestvérem, amelyen a hétéves kisfia olvas fel hangosan A vén gesztenyefa árnyékából. Teljesen meghatódtam, hogy ez a drága kisfiú egy olyan könyvet olvasgat, amelyet én írtam és történetesen az én és az anyukája gyermekkoráról szól. Hogy rohan az idő és milyen különös az élet! – gondoltam. Nem sokkal később jött egy újabb üzenet az unokatesómtól, hogy a kisfia milyen büszke rám és azóta teljesen beleszeretett a könyvbe, sőt, mi több, ő maga is író akar lenni. Kaptam kép képet, az egyiken egy gyermekrajz, a kisfiú ugyanis már el is készítette a könyv borítóját, szép rajzzal és címet is adott neki, sőt bele is fogott az írásba. Könnyekig meghatódtam, eszembe jutott, amikor szinte gyerekként én magam is megírtam első könyvemet és én is elkészítettem a saját borítómat egy harmatgyenge számítógépes grafika formájában és nagyon büszkén ki is nyomtattam azt.

vizual.

Örülök neki, hogy példaképe lehetek ennek az édes kis gyermeknek. Még akkor is, ha csak rövid időre . A gyerekek sokszor csak rövidtávra terveznek. Lehet, hogy holnap már pilóta akar lenni, vagy tűzoltó, de a lényeg, hogy ma író és nekem ennyi már elég. Lehet, hogy anyukája megőrzi neki ezt a rajzot és tíz év múlva az emlékek között kutatva ismét rábukkan majd erre a lapra és eszébe jut minden és újraéli ezt az élményt, ezt az érzést és ismét feltámad benne valami. Ki tudja, talán ez egy nagy karrier kezdete és én boldog vagyok, hogy részese lehetek, ha csak néhány pillanatra is. Boldog vagyok, ha reményt, szikrát, ötletet, álmokat adhatok.

Igen, bizony minden így kezdődik. Egy álommal, egy gondolattal. Mindössze egy aprócska kép a fejünkben elég ahhoz kezdetnek, hogy később valami óriási dolog szülessen belőle. Elég, ha van fantáziád és van hozzá hited. Legyen bármi is a célod, kezdetnek ez mindenképp megteszi.

Anyukámnak elmeséltem a történetet és hogy milyen büszke vagyok és boldog. Ő erre elmondta, hogy mielőtt apukám megvette volna élete első kocsiját, bizony hosszas álmodozás előzte meg. Mielőtt még lett volna rá pénzünk, már megvette a kocsihoz az elakadásjelzőt, biztos, ami biztos alapon. És én mosolyogva hallgattam a sztorit és rájöttem, hogy bizony mindig így kell kezdeni.

Mielőtt megvettük volna mostani lakásunkat, sokszor csak ábrándoztunk róla és minden nap erre jöttünk, hogy minél többet láthassuk. Végül az álomból valóság lett.

A lényeg, hogy lássunk magunk előtt egy célt, egy jövőképet, legyen egy álmunk. Nem muszáj ám az egész folyamatot egyben látni, mindig elég, ha csak a következő részcél van előttünk. Elég a következő lépcsőt látni, nincs szükségünk egyszerre az egész lépcsősorra.

Kapcsolódó bejegyzések:

Tervek, álmok, célok

A sikernek egyetlen titka van

Határozd meg a célod!

Sikerkalauz

The iron lady’s 5 iron rules

A siker 21 szabály B.T. szerint

Bontsd részekre a tennivalókat!

Az optimisták viselkedési szokásai

Hozzászólás »

Heti útravaló – Elég…

piheno

“Elég, ha ebéd után tíz percre ledőlsz pihenni. Elég, ha munkahelyedre lassan és kényelmesen haladsz és néha megállasz, hogy egy fát, egy virágot, vagy egy madarat megnézz. Elég, ha fél órával üldögélsz tovább a padon, mint amennyit előre szántál magadnak. Mert szépen süt a nap és a szellőnek kellemes, meleg virágszaga van. Elég, ha minden hetedik napon nem dolgozol semmit, csak örvendesz annak, hogy élsz és hogy szép a világ, amiben élsz.”

(Wass Albert)

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Négy vándor

A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.
A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.
Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy és a patak, akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.

four_seasons_
Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.
Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó?
A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta megmondani, melyiknek van igaza. így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:
– Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek. – Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.
Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza.
– Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: “Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből…”
“Hát ha így van, én is útra kelek” – gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt:
– Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.
A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hirtelen vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.
Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.

Zelk Zoltán: Négy vándor

Hozzászólás »

Hajnali töprengés

Ezt a bejegyzést már jó néhány hete megírtam és azóta is vázlatként várakozott a sorára a többi kis cimborájával együtt. A tartalma mindig aktuális, egy örökké időszerű témáról, az álmatlan éjszakákról, a hajnali töprengésekről és a gondokon való felesleges rágódásról szól. Következzék hát az én örökzöld zöldségem, ami remélem nektek is segítségetekre lesz. Ha mást nem, akkor vígasz gyanánt, hogy nem vagytok egyedül…

Néha úgy kirohannék a világból. Volt már veled is ilyen? Túl sok a munka, túl sok a stressz, a főnök is elviselhetetlen, vagy csak úgy szimplán idegesít még a jelenléte is. Itthon meg tovább stresszelem magam a felesleges információáradattal és azzal fárasztom szegény meggyötört elmémet, hogy a facebookon görgeteg még több információ utána kutatva, ahelyett hogy… Ahelyett, hogy kikapcsolnék, lazítanék egy kicsit.

Így nem ér nagy meglepetésként, ha hajnalban arra ébredek, hogy a gondolatok nem hagynak pihenni. Túlhajszolom magam fizikailag és mentálisan is, aztán meg csodálkozok rajta, hogy reggel négykor a plafont bámulom ahelyett, hogy épp a másik oldalamra fordulnék és az igazak álmát aludnám.

sleepless-nights

Néha túl sok, néha elég mindenből és mindenkiből. Jó lenne ilyenkor –  ha nem is a világ végére – legalább Spanyolországig elrohanni és ott részt venni a Camminon. Elrohanni a teendők, a felelősség elől, csak úgy hagyni csapot papot és lelécelni egy kicsit. Egy hónapig csak menni és menni. Csak akkor beszélni, amikor én akarok, akkor megállni, amikor szükségem van rá és akkor enni, amikor megéhezem. Friss levegőt szívni, szép tájakat látni, elszakadni a modern kor nyavalyáitól, a sok kütyütől, az internettől. Eltávolodni egy kicsit mindentől ami olyan ismerős, idegenbe menni, világot látni, fejest ugrani az ismeretlenbe. Hajh, de szép is volna! 🙂

De az ember nem mindig teheti ezt meg, mert ott van az a fránya de. Képzelődni azonban szabad, sőt kötelező. Néha csak így lehet túlélni a hétköznapokat. Általában már az is felszabadító, ha gondolatban elkalandozok egy kicsit. Ilyenkor muszáj kihasználnom ezt az időt, ha már ébren fetrengek, álmatlanul. Akkor csapjunk a lovak közé és legyen hasznos ez az álmatlan éjszaka! Nos, valahogy így telt a szerda hajnalom is. Az is csak egy volt azok közül az álmatlan éjszakák közül, amikor kínomban már a holdat is ugatnám, csak történjen végre valamit. Utólag egyáltalán nem bánom, mert fejemben megszületett két bejegyzés ötlete ( most épp az egyiket olvasod), egy mese és egy regény vázlata is. Talán mégiscsak lehet haszna annak is, ha néha besokall az ember. És ha Spanyolországig nem is szaladtam el, azért megterveztem, hogy másnap mivel hozhatnám egy kicsit rendbe megsebzett testemet, lelkemet és szellememet. Igen, mert hogy van más megoldás is, nem csak kirohanni a világból. .

sleepless-nights (1)

A legviccesebb az az egészben, hogy mire reggel az ébresztőórám csörgött, olyan mélyen aludtam, hogy azt sem tudtam hol vagyok. Úgy látszik a túl sok ötletelésbe végül mégiscsak sikerült belealudnom. Ha másra nem, hát altatónak biztosan jó a tervezés. Akkor már egyáltalán nem láttam olyan sötéten a dolgokat, mint hajnalban. Egyrészt volt időm alaposan átrágni és átgondolni mindent és a buddhisták listaíró módszerét követve hamar tisztáztam magamban, hogy két hét múlva valószínűleg már csak nevetni fogok azon, amin most rágódom, vagy nem is fogok rá emlékezni. Másrészt, annyi jó ötletem támadt ez alatt az egy-két álmatlan órácska alatt, hogy ha másért nem, értük biztosan megérte egy kis álmatlan forgolódás.

Mivel szerdán szabadnapos voltam, így nem bántam a hajnali ébrenlétet. Csak reggel kellett az étterembe bemennem pár órára, de azt fél lábbal is kibírtam. Különben is, ez a munka nekem amúgy sem munka igazán, én inkább reggeli meditációnak és ötletelésnek nevezem. Ilyenkor támadnak ugyanis a legjobb gondolataim, amit később felhasználok bejegyzésekben, vagy könyvekben.

Később sétáltam egy jó nagyot Mandyvel, ami azonnal megtette jótékony hatásait, sokkal felszabadultabban éreztem magam. Finom és egészséges ételeket készítettem magamnak, majd felhívtam az anyukámat és jó hosszasan elbeszélgettünk. Délután nekiálltam lejegyzetelni a hajnali ötleteket és a sok írástól még jobb lett a hangulatom. A munka mindig jótékony hatással van az ember lányára, még akkor is, ha tiltakozik ellene és semmi kedve hozzá. Utólag mindig azt mondom, na, mégiscsak megérte. Legalábbis nálam mindig beválik, nem tudom, ti hogy vagytok vele.

legendssay

Később olvastam is, majd néztem a farm ahol élünket, ami megint beváltotta hozzáfűzött reményeimet. Vagyis elrepített egy olyan csodavilágba, ahol nincs nyüzsgés, nincs erőszak, nincs túl sok információ, csak könnyed szórakozás, kedves emberek, vidéki idill és kalandos történetet. Most sem kellett csalódnom Ingallsékben, ez alkalommal is kiváló vendéglátók voltak.

Aztán volt egy kis meseolvasás és meseírás is. Napoztam az erkélyen a kiskutyámmal és közben gyönyörködtem a még mindig szorgalmasan virágzó növényeimben.

Mindezek mellett kevesebbszer kukkantottam rá a netre és volt egy kis om mani padme hum is, csak a lelkem simogatása végett. 🙂 Valahogy így telt ez a nap, ami ahhoz képest ahogy indult, végül egész jól végződött.

Neked mi a praktikád álmatlan éjszakák ellen?

2 hozzászólás »

Értékelni…

Sokszor nem értékeljük, sőt még csak észre sem vesszük mindazt, amink van, ami körülvesz minket. Természetesnek vesszük, hogy szép lakásban élünk, számunkra kedves tárgyak között. Hogy reggelente autóba, buszra, vonatra szállunk, és nem kell kilómétereket gyalogolnunk. Hogy van állásunk, amiért fizetést kapunk és nem kell nélkülöznünk, éheznünk. Hogy szeretteink körülvesznek minket, van ki mellett álomra hajtani a fejünket, van kit szeretnünk és van, aki viszont szeret minket.

Az egészségünk is azon értékeink közé tartozik, amikről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, különösen, ha minden rendben van. Természetesnek vesszük, hogy dobog a szívünk, hogy látunk, hogy hallunk, hogy ízlelünk, hogy sétálunk, hogy átöleljük kedvesünket és hogy jól érezzük magunkat. Csak akkor jut eszünkbe milyen nagy kincs is az egészség, amikor valami baj van. Néha már egy apró jel, egy kisebb probléma is figyelmeztet, hogy jobban kéne rá vigyáznunk. Ha megfájdul a fogunk, ha migrén, vagy nátha gyötör minket, akkor valahogy egyből eszünkbe jut, hogy milyen jó is amikor jól vagyunk, hisz az a normális, az a természetes.

wathcing the view

Nemrég említettem nektek, hogy ismét A farm ahol élünk őrületben égek (néhány évente rámtör ez a láz). Épp az ötödik évadhoz értem, amikor Mary – a legidősebb az Ingalls lányok közül – elveszíti a szeme világát. Többször is láttam már ezeket a részeket, mégis mindannyiszor döbbenetes hatással van rám. Az érzés szinte letaglóz, a gondolat, hogy min kell keresztül mennie egy embernek, aki egyik napról a másikra megvakul. A kétségbeesés, a félelem, a szorongás, az aggódás és a tehetetlenség uralkodik el mindennapjain és hosszú-hosszú időbe és nagyon komoly munkába telik, hogy ismét elfogadja önmagát. Hisz egy új világ vár rá, új szabályokkal, új szokásokkal és új szereplőkkel. Egy idő után azonban rájönnek, hogy ebben a világban is rengeteg szépség rejlik, csak meg kell találni őket.

A minap az étteremben dolgoztam és kinéztem az ablakon, hogy egy kicsit gyönyörködjem a reggel fényeiben és az akkor éppen csendesen pihenő óceánban. Láttam ott egy kutyát, akit épp abban a pillanatban engedett szabadon gazdája. Rengeteg sirály volt a parton, a varjakkal hadakoztak, mert valami friss zsákmányra bukkantak. A kutya persze alig várta, hogy közéjük ronthasson és abban a pillanatban, ahogy lekerült róla a póráz, már vágtatott is közéjük, mint egy táltos paripa és nyomban szétkergette a madársereget. Aztán boldogan és elégedetten loholt tovább és úgy nyargalta be az egész öblöt, hogy öröm volt végignézni. A gazdája is magasba emelte a kezét és úgy jelezte a kutyának, hogy igen, látom milyen boldog vagy, látom milyen szabadon futsz, veled örülök én is. Csodás pillanatok voltak, jó volt csak úgy észrevétlen tanúja lenni ennek az egésznek. Közben egy jó kis nóta szólt a rádióból, olyan tökéletes volt, ez az élet és a véletlenek által rendezett kis jelenet. Aztán a nap lassan kibújt a felhők közül és bevilágította az egész öblöt. Az óceánon ringatózó kacsákkal, az őszi színekben öltöztetett fákkal és tájjal együtt. Olyan jó volt mindezt látni és én hálát is adtam azért, hogy láthatok és kiélveztem ennek a néhány pillanatnak minden egyes részletét. Azt, ahogy a nap lassan bevilágította a tájat, majd elérte az éttermet és ott az üvegablakokon keresztül az én arcomra is rászórta sugarait. Szentimentálisan hangzik, pedig nem túlzás. Jó volt ott lenni, jó volt átélni és a pillanatban, a  mostban élni. Olyan ritkán tesszük meg, olyan ritkán értékeljük, pedig nem ártana néha odafigyelni rá!

Mostanában bukkantam rá a Vak-vagány blogra is, amelyben Horváth Nikoletta mesél mindennapjairól és arról, hogy milyen az élete. Szívből ajánlom nektek az írásait, érdekes olvasni róla, milyen pozitívan látja a világot. Ugyanazt a világot, amelyben mi látók is élünk, mégis sokszor képtelenek vagyunk meglátni az élet napos oldalát. Minden csodálatom az övé, amiért és ahogyan képes meglátni a fényt egy sötét világban.

Hozzászólás »

Heti útravaló – Örömóda

oszilevel

Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,

a fénynek, mely reggel beárad a házba,
az ablaknak, melyen át kinézek,
a levegőnek, melyet belélegzek,
az ételnek, melyet magamhoz veszek,
a víznek, mellyel szomjam oltom,
a tűznek, melynél melegszem,
a ruhának, mely befedi testem,
az ajtónak, melyen át a szobába lépek,
a földnek, melyen járok,
az útnak, melyen sétálok,
a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,
a falevélnek, mely elém hull,
a fűnek, melyet nyírok,
a magnak, melyet elültetek,
a zöldségnek, melyet magam termesztek,
a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,
az erdőnek, melybe vágyom,
a papírnak, melyre írok,
a ceruzának, melyet közben fogok,
a terasznak, hova munka után kiülök,
a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,
a széknek, melyben helyet foglalok,
az estének, mely felváltja a nappalt,
a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,
a tücsökcirpelésnek, melyet sokáig hallgatok,

már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.

Oravecz Imre: Örömóda

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
– Miért nem hintázol velem? – kérdezte a szellőcske. – Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.

oszimese
– Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

Nem baj, ha meghalok – gondolta – úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
– Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
– Ott van a kismadár – ujjongott a falevél, – akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
– Menjünk utánuk – könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
– Most már boldog vagyok – sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Zelk Zoltán: Őszi mese

Hozzászólás »

Pillanatcsillag a filmvásznon

Állandó olvasóim tudják, hogy mekkora rajongója vagyok Hozleiter Fannynak, a mosoly nagykövetének. Legutóbbi bejegyzésem róla talán a Te döntesz című könyvéről szólt, azóta azonban sok víz lefolyt a Dunán. A mi Mosolykánk azóta férjhez ment és megjelent második kötete, a Lélekkód is. Nemrég hazalátogattam és volt szerencsém megvásárolni ezt a művet és még aznap el is olvastam. A legjobban a Pillanatcsillag című mese ejtett rabul, ami egyszer már szerepelt a vasárnapi tanmesék között is itt a blogon. Olyan igaz, magával ragadó és édes sztori, hogy nem lehet elégszer újraolvasni.

pillcsill

Gyanítom, hogy Fannynak is ez a kedvence saját meséi közül, mert ugyanezen címmel készül mozifilmet forgatni manapság és ehhez az akciójához keres támogatókat is. Néhány napja bukkantam rá a felhívásra és rögtön tudtam, hogy ennek a felhívásnak bizony helye lesz itt a blogon is, hátha még több emberhez eljut a csodás hír.

Mosolyka és férje, Sándor a filmben saját életüket mutatják be. A mindennapi kihívásokat, problémákat és természetesen azt, hogy a sok-sok gond ellenére sem felejtik el megragadni a pillanatok csodáit, hisz mégiscsak ez az élet lényege. A néhány perces filmben betekintést nyerhetünk a csöppet sem hétköznapi páros hétköznapjaiba és meggyőződhetünk róla, hogy a szerelem és a szeretet minden akadályt legyőz. Ez a kisfilm megtanít arra, hogy érdemes a pillanatnak élni és arra is, hogy minden csak nézőpont kérdése. Úgyhogy nincs más hátra, mint kezdjetek el élni! 🙂

Fanny és Sándor vagyunk, társak. Szeretjük a Balatont, és egymást. A csendes csillagos estéket, és az alkotást. Imádjuk a palacsintát, viszont a panaszkodást egyáltalán nem. Az orvosi jóslatokkal egy ideje nem foglalkozunk, s főként a pillanatnak élünk. Nem engedjük, hogy a diagnózisok korlátozzák gondolatainkat, életünket. A múlt, és a jövő helyett inkább a MOSTban élünk, tapasztalunk, hisz rájöttünk ez a miénk, ebben a pillanatban élhetünk meg csodákat. Az élet, s az együtt töltött idő, sok mindent tartogatott – és reméljük tartogat is 🙂 –, számunkra, folyton leckéztetett, tanított, s tanít. Voltunk mélyponton, s szárnyaltunk. Dühösek a másikra, és aggódtunk is társunkért. Volt amiben elbuktunk, de máshol sikert arattunk.

Az alkotás életben tart, és megújulást hoz számunkra. Feszegeti a határainkat. Mivel a „lehetetlent” nem ismerjük, belevágtunk, hogy a filmvászonra varázsoljuk a PillanatCsillagot. Hisszük, hogy képesek vagyunk rá, még ha talán nem is sejtjük mi áll előttünk. Ahogy az életben sem tudjuk, mit hoz a holnap, a következő másodperc, de megyünk, és csináljuk, s amíg lehet ezt együtt tesszük kéz, a kézben. S most katt a videóra, s lásd mint alkottunk most. 

Nemrégiben két csodás interjút is volt szerencsém olvasni ezzel a páratlan párossal. Ha kíváncsi vagy rájuk, ide kattintva elérhetőek:

Nlcafe

WMN.hu – A pillanat mesterei

+1 ráadás:

WMN.hu – Proust kérdőív: Mosolyka

Hozzászólás »

Hálaadó ima

Hétfőn ünnepeltük Hálaadás napját, mivel a kanadai hagyományok szerint itt mindig október második hétfőjén tartják ezt az ünnepet. Ez azt jelenti, hogy együtt a család, mindenki hazautazik, még az is, aki távol él.  A családtagok körbeülik az asztalt, tányérjukat bőségesen megrakják pulykával, burgonyapürével, sárgarépával, kelbimbóval és természetesen vörösáfonya-szósszal. Megfogják egymás kezét, hálát adnak és imádkoznak. Köszönetet mondanak azért, hogy van mit enniük, de legfőképp azért, hogy mindezt van kivel megosztaniuk, hogy együtt vannak, együtt ünnepel az egész család.

Prayer-3

Mi is lehetne jobb alkalom, hogy én magam is összegyűjtsem mindazt, amiért hálás vagyok:

A családomért, akik bár távol élnek, mégis oly közel. Hisz a szívemben vannak, a gondolataimban minden percben és ez a legfontosabb ♥ A szerelmemért, aki velem van és kitart mellettem jóban rosszban, aki mellett én is kitartok jóban és rosszban is ♥ A kiskutyámért, aki örömtelivé varázsolja és különlegessé teszi az unalmas hétköznapokat is ♥ sógornőm hálaadásnapi vacsorájáért, ami igazi örömünnep volt mindnyájunknak egy igazi meglepetéssel ♥ a barátokért, akikre számíthatok távol és közel ♥ a munkáért, ami inspirál, megerősít, megóv a lustaságtól és megélhetést biztosít♥ az írásért, ami egy csoda az életemben és minden nap hálás vagyok érte♥ a sok olvasmányért, ami inspirál és megszépíti a világot♥

Ezen alkalomból hoztam egy nagyon kedves imát is, ami nekem a legjobban tetszett az összes hálaadó ima közül. Bár ez egy tipikusan amerikai ünnep, ez még nem jelenti azt, hogy magát a hálaadás tevékenységét ne illeszthetnénk be a mindennapokba, ha mást nem, egy ilyen kedves kis ima segítségével.

Köszönöm, jó Istenem,
mindennapi kenyerem,
puha, fehér ágyamat,
édes-csendes álmomat.
Köszönöm az iskolát,
ismeretet és tudást,
köszönöm a pihenést,
a sok vidám nevetést.
Jó anyámat köszönöm,
minden csókja nagy öröm!
Áldd meg édesapám két
erős, szorgalmas kezét!
Köszönöm kis testvérem,
hadd élhessünk békében!
Köszönöm a kis család
kedves, meleg otthonát.
Köszönöm, hogy tudhatom:
Jó Atyám szeret nagyon,
S utunk végén, Istenem,
otthonunk lesz mennybe’ fenn!

(Siklós József)

Te miért vagy ma hálás?

 Kapcsolódó bejegyzések:

Hálaadás

Hasznos gyakorlat: Esti hálaadás

Hálanapló

Hozzászólás »