Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Vasárnapi tanmese – Paracelsus rózsája

- január 17, 2016

Small_Red_Rose

Kétszobányi pinceműhelyében fohásszal fordult egyszer Paracelsus Istenhez az ő megfoghatatlan istenéhez, bármelyik istenhez, hogy küldjön néki egy tanítványt. Alkonyodott. A kandallóban pislákoló tűz kósza árnyakat vetett. Paracelsusnak nehezére esett volna felállni és meggyújtani a vaslámpát. Olyannyira erőt vett rajta a kimerültség, hogy meg is feledkezett az iménti kéréséről. Már eltűnt az éjszaka homályában az olvasztókemence, a sok porlepte lombik, amikor egyszerre csak kopogás hallatszott. Paracelsus félálomban feltápászkodott, felment az apró csigalépcsőn, és kinyitotta az ajtó egyik szárnyát. Ismeretlen férfi lépett be. Ugyancsak elcsigázott volt. Paracelsus hellyel kínálta; az idegen leült egy padra, és várt. Egy ideig egyetlen szót sem váltottak.
A mester törte meg a csendet.

-Emlékszem nyugati arcokra, emlékszem keleti arcokra mondta némi ünnepélyességgel. De a tied más. Ki vagy hát, s mit akarsz tőlem?
-Nem fontos a nevem válaszolta a másik. Három nap és három éjjel gyalogoltam, hogy a házadba léphessek. Tanítványod szeretnék lenni. Íme, elhoztam minden vagyonomat.
Elővett egy pénzeszacskót, s kifordította az asztal fölött. Temérdek arany hullott ki belőle. Mindezt a jobbjával végezte el. Paracelsus eközben háttal állt neki, mert épp lámpát gyújtott. Mikor aztán visszafordult, egy rózsát pillantott meg a férfi bal kezében. Nyugtalanságot keltett benne az a rózsa.
Leheveredett, összezárta az ujjait, s megszólalt:
-Te most azt hiszed, hogy én tudom annak a Kőnek a titkát, amely minden elemet arannyá alakít, ezért hoztad el az aranyaidat. Csakhogy én nem aranyat keresek; sosem lehetsz a tanítványom, ha téged az arany érdekel.
-Nem érdekel az arany válaszolta a másik. Ez a pénz csupán azt jelzi, hogy elszántam magam a munkára. Azt akarom, hogy taníts meg a Tudományra. Melletted akarok végigmenni a Kőhöz vezető úton.
Paracelsus megrágott minden szót:

-Az út maga a Kő. A kiindulópont is a Kő. Ha ezt nem érted, még el sem indultál a megértés útján. Minden lépésed maga a cél.

A férfi gyanakodva tekintett rá. Megváltozott a hangja, amikor megszólalt:
-Hát mégis van cél? Paracelsus felnevetett.
-Rágalmazóim szerint, kiknek számánál csak az ostobaságuk nagyobb, nincsen cél, ezért csalónak neveznek. Nincs igazuk, ám nem lehetetlen, hogy álmodozó vagyok. Tudom, hogy “van” Út.

Csend lett, aztán megszólalt a férfi.
-Kész vagyok végigmenni veled azon az úton, még ha hosszú évekig kell is gyalogolnunk. Hadd keljek át a sivatagon. Hadd lássam meg legalább távolról az ígéret földjét, ha már a csillagok nem engedik meg, hogy rálépjek. Ám mielőtt útnak indulnánk, bizonyítékot kérek.
-Mikor óhajtod? kérdezte izgatottan Paracelsus.
-Máris – vágta rá hirtelen elhatározással a tanítvány. Mindeddig latinul beszéltek; ekkor németre váltottak.
-Az a hír járja rólad mondotta, hogy ha elégetsz egy rózsát, a tudományoddal életre tudod kelteni a hamuból a virágot. Hadd legyek tanúja e csodának. Ha teljesíted kérésemet, egész életemet neked szánom.
-Nagyon hiszékeny vagy, mondta a mester. Nekem nem hiszékenység kell; én hitet akarok. Hajthatatlan volt a másik.
-Épp azért akarok szemtanúja lenni a rózsa megsemmisülésének és feltámadásának, mert nem vagyok hiszékeny.

Paracelsus kivette a kezéből a virágot, s beszéd közben játszadozott vele.
-Hiszékeny vagy mondta. Gondolod, hogy el tudom pusztítani ezt a virágot?
-Bárki elpusztíthatja – válaszolta a tanítvány.
-Tévedsz. Csak nem hiszed, hogy bármit is visszaküldhetünk a semmi birodalmába? Csak nem hiszed, hogy Ádám, az első ember akár egy virágot vagy fűszálat is elpusztíthatott volna a Paradicsomban?
-Most nem a Paradicsomban vagyunk válaszolt makacsul a fiú; itt, a hold alatt, minden halandó. Paracelsus talpra állt.

-Hát akkor hol vagyunk? Talán azt hiszed, hogy az istenség tud egyáltalán olyan helyet teremteni, amelyik nem a Paradicsom volna? Mi más a bűnbeesés, ha nem annak a tagadása, hogy a Paradicsomban vagyunk?

-Akkor is el lehet égetni a rózsát- mondta kihívóan a tanítvány.
-Éppenséggel van még parázs a kandallóban mondta Paracelsus. Ha most tűzre vetjük ezt a rózsát, még azt hiszed, hogy vége a virágnak, s valóságos hamu lett belőle. Holott én azt állítom, hogy a rózsa örökkévaló, csupán a megjelenési formája változik. Egyetlen szóval a szemed elé varázsolhatnám.
-Egyetlen szóval? furcsállotta a tanítvány. Hiszen kialudt már a tűz az olvasztókemencédben, s belepte a por a lombikjaidat. Ugyan mivel keltenéd életre a rózsát?

Paracelsus bánatosan nézett tanítványára.
-Kialudt már a tűz az olvasztókemencémben ismételte, s belepte a por a lombikjaimat. Csakhogy hosszú utamnak ezen a szakaszán más eszközöket használok.
-Meg sem merem kérdezni, melyek azok mondta a másik álnokul avagy alázattal.
-Arról az eszközről beszélek, amellyel Isten megteremtette az eget és a földet és azt a láthatatlan Paradicsomot, amelyben élünk, s amelyet az eredendő bűn eltakar a szemünk elől. Arról a Szóról beszélek, amelyre a Kabala tudománya tanít bennünket.

A tanítvány ridegen válaszolt:
-Mutasd meg, kérlek, hogy tűnik el s hogyan kel életre a rózsa. Nem érdekel, hogy a lombikjaidat használod-e hozzá vagy az Igét.

Eltűnődött Paracelsus. Majd így szólt:
-Ha most teljesíteném a kérésedet, azt mondanád, hogy szemfényvesztő káprázatról van szó. E csoda láttán még nem nyernéd el az áhított hitet. Hagyd hát a rózsát.

Az ifjú még mindig bizalmatlanul nézett rá. A mester ekkor emelt hangon szólt hozzá:
-Egyébként is, ki vagy te, hogy csak így betolakszol egy mester házába, s csodát követelsz tőle? Vajon mivel érdemeltél ki ekkora kegyet?
Remegve felelt a másik férfi:
-Jól tudom, hogy nincs semmiféle érdemem. Így hát azokra a hosszú esztendőkre kérlek, amelyeket melletted fogok tanulással eltölteni, hogy mutasd meg nekem a hamut s aztán a rózsát. Többé semmit sem kérek. Hinni fogok a szememnek.

Az ifjú hirtelen felkapta a vérvörös rózsát, amelyet Paracelsus a padon felejtett, s a lángok közé vetette. Eltűnt a színe, s csak egy kis hamu maradt a virágból. Örökkévalóságnak tűnt a pillanat, míg várta a mester szavát s a csodát.
Paracelsus nem jött zavarba. Titokzatos egyszerűséggel csak ennyit mondott:
-Basel-ban minden doktor, minden patikus csalónak tart. Talán igazuk is van. Íme, a hamuvá lett rózsa, mely sosem kel többé életre.

Elszégyellte magát az ifjú. Sarlatán vagy csupán látnok ez a Paracelsus, ő meg csak úgy betolakodott a házába, s most még azt is beismertette vele, hogy üres beszéd ama híres, bűvös tudománya. Letérdelt a mester elé, és így szólt:

-Megbocsáthatatlan, amit tettem. Épp az a hit hiányzott belőlem, amit az Úr is megkövetelt a hívőktől. Hadd lássam csak a hamut! Majd ha megerősödött a hitem, visszatérek, tanítványod leszek, s az Út végére érvén meglátom a rózsát.

Őszinte szenvedéllyel beszélt, csakhogy szenvedélyessége mögött az idős mester iránti irgalom húzódott meg, a köztiszteletnek örvendő, sokat támadott, felettébb jeles, következésképpen felettébb üres mester iránti könyörület. Hisz ki ő, Johannes Grisebach, hogy szentségtörő kézzel csak úgy felfedi, hogy senki sincs amaz álarc mögött?

Az aranyaiból csak alamizsnára futotta volna. Inkább magával vitte őket. Paracelsus kikísérte a lépcső aljáig, s azzal búcsúzott, hogy mindig szívesen látja a házában. Mindketten tudták, hogy soha többé nem találkoznak.

Paracelsus egyedül maradt. Mielőtt eloltotta a lámpát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte az alig maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent.
Jorge Luis Borges– Paracelsus Rózsája


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: