Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Vasárnapi tanmese – Homokszemek

- április 10, 2016

sivatag

Vajon ha a porszem a sivatagban felismerné magát, hogyan tekintene magára? – kérdezné – Ki vagyok én? – és talán már mondaná is – Senki vagyok. Úgy járok, ahogy a szél fúj, ott vagyok, ahova ledob, úgy éget a nap, ahogy kívánja, azok vannak mellettem, akiket a sors rendelt mellém. Mit gondolna a porszem? Itt vagyok – gondolná – és még millióan körülöttem. Létem merő véletlen, életem céltalanság. Vagyunk, ameddig vagyunk, de értelmet nem találhatunk benne. Aztán híre kelne, hogy az a sok porszem, az a sok millió, sok milliárd, azok is kik már nem is tudnak egymásról, valójában egy egészet alkotnak, híre kelne, hogy ez az egész egy gyönyörű szép alkotás része, amit úgy hívnak, hogy sivatag. Mit sem tudna a porszem, hogy miféle dolog az a sivatag, de tudná, hogy része, és ha ő maga nem lenne, akkor a sivatag sem lenne olyan, mint amilyen. Milyen szép – gondolná. – Része vagyok ennek – de nem tudná igazán, hogy mi is ez; ezért napról napra el is felejtené. Minden nap eszébe kellene juttatni, hogy „te bizony a sivatag része vagy!”. És mikor eszébe jutna, akkor érezné, hogy ő fontos és örülne, hogy része lehet ennek a szépségnek. Aztán másnap megint elfelejtené, elfáradna, és kilátástalan lenne – így menne ez napról napra. Egyik nap aztán új híreket hozna a szél, azt dúdolná nekik, hogy nem csak ők vannak, hanem emberek járkálnak köztük, akik hatalmasak, egy lépéssel ezreket taposhatnak el, de ha úgy kívánják fel is emelhetik és megszentelhetik őket. Nevetne a porszem, mit sem tudna róla, hogy mik azok az emberek, de érezné, hogy lénye egészen megváltozik. Hol a félelem, hol a reménység lenne úrrá rajta. Oh, emberek – mondaná, habár mit sem tudna róluk – kérlek, emeljetek fel engem, ne tapossatok el; máskor meg átkozná őket, hogy miért tapossa el azt a sok szép porszemet, mely annak a nagy egésznek, a sivatagnak a része. Átkozott az ember, gonosz, gyilkos nemzedék. Aztán híre kelne, hogy az ember, aki a sivatagban él, ő maga is szomjazik, éhes, és küzd az őrült forrósággal. Kérdezné a porszem: hogyan lehet ez? Az ember, aki felettünk rendelkezik, aki minket felemelhet vagy eltaposhat, hát ő maga is szomjazik? – és akkor megint lágy hangon szólna a szél hozzájuk. Balgák vagytok! – mondaná nevetve – Az ember a Földre született, hogy teremtsen és alkosson, és hogy örüljön, hogy része lehet annak a szépségnek, amit úgy hívnak, hogy Föld. Akkor aztán a porszemek igazán összezavarodnának. Mi az, hogy Föld? Hát nem csak a sivatag van? Megőrült ez a szél, hogy ilyeneket beszél? Mi itt szenvedünk kétségek közt, hogy eltaposnak-e vagy felemelnek minket, erre aztán kiderül, hogy nem csak az a szép sivatag létezik, amit mi porszemek alkotunk? Aztán híre kelne egyes porszemek közt, hogy az emberek is ugyanúgy a kételkedés és a reménység között hánykolódnak. Ők is keresik lényük értelmét, egyesek isteni legendákban hisznek, mások meg kusza össze-visszaságnak és véletlennek gondolják az emberi létet. Mégis tudják, egyben mindannyian közösek: ugyanúgy alárendeltjei annak, amit egyesek úgy mondanak, hogy Természet. Miféle dolog ez? – gondolná a porszem – „Sivatag”, „Ember”, „Föld”, most meg a „Természet” – őrültség! – de aztán megrökönyödve ismerné fel újra: mégis itt vagyok valamiért! Én a porszem! – akkor aztán ismételhetné magában újra: senki vagyok! – de a szél békésen újra hozzá szólna: kedvesem, neked ez a rendeltetésed, itt kell helytállnod. Az ember nem eltapos téged, hanem te adsz neki talajt; az ember felemel, mert szeret téged. – De miért olyan tanácstalanok az emberek? Miért kételkednek és miért félnek? Miért kell reménykedniük nekik is? – kérdezné a porszem. A szél meg így válaszolna: Oh, az ember is olyan, mint amilyenek ti vagytok. Mikor csapások érik, átkozzák az istenüket, mikor elfelejtik életük lényegét, céltalanul és értelmetlenül cselekednek. Őket is mindennap fel kell ébreszteni, hogy felismerjék, hogy egy gyönyörű szép alkotás részei, de mikor felismerik örömükben ők is táncot járnak és szeretettel fordulnak egymás felé, mert tudják mindannyian ugyanúgy részei ennek a hatalmas alkotásnak. – akkor aztán a porszem igazán megörülne, mert felismerné, hogy akit ellenségének gondolt, ő is ugyanúgy örömtáncot jár, mikor felismeri, hogy az alkotás része, és ennek az örömtáncnak ő maga ad talajt. – Talán nincs is mit tennünk, csak hogy minden nap reggel felébresszük egymást és emlékeztessük magunkat, hogy az alkotás részei vagyunk. Oh, nem lehet ez túl kevés nekünk, hogyha ettől minden ember táncra perdül! Akkor a szél utoljára szólna: kedves kis porszem, örülj hát, hogy itt vagy és örömödet meghallják messzi-vidéken, akkor majd nem feledkeznek el rólad sem. Felemel téged az ember, az embert meg felemeli az isten, és így örülnek együtt majd az alkotás és az alkotó. Minden, amit tudsz az neked csak legenda, de ez épp elegendő ahhoz, hogy örömödben táncra perdülj. Örülj hát! Még ha csak porszem is vagy!

Szerző: Gergó Dávid

Forrás: gergodavid.blogger.hu


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: