Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Vasárnapi tanmese – Csodára van szükségem!

jar-of-coins-.jpg

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón.
A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess – így hívták a kislányt – megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi.
Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!
– És te mit szeretnél? – kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.
– Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam – tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
– Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled – mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon.
– Az öcsém nagyon beteg és . egy csodát szeretnék venni neki.
– Tessék? – fordult hozzá a patikus.
– A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
– Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni – felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
– Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég,
kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.
A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi
volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:
– Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
– Azt nem tudom – válaszolt Tess könnyes szemmel – csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
– Mennyi pénzed van? – kérdezte a Chicago-i férfi.
– Egy dollár és tizenegy cent – felelte Tess alig hallhatóan – Ez az
összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
– Nahát, milyen csodálatos véletlen! – mosolygott a férfi – Egy dollár és tizenegy cent – éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.
Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:
– Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.
A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki
az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett
– Ez a műtét egy igazi csoda volt – suttogta Anya – vajon mennyibe került volna?
Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe, no és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől.

A neve:SZERETET ! ! !

Reklámok
Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Mire figyelsz az életben?

Mire figyelsz az életben?  Meghallod annak a szavát, aki szeret téged?

hazi-tucsok-1

Történt egyszer, hogy egy indián sétált egy nagy amerikai városban a amerikai barátjával. A New York-i Times Square környékén jártak. Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcákon. Az autósok nyomták a dudákat, a taxisok csikorogva fordultak be az utcasarkokon, a város zaja szinte süketítő volt. Egyszer csak megszólalt az indián:
– Hallok egy tücsköt!
– Az nem lehet – mondta a barátja. – Ekkora zajban hogy lehetne meghallani egy tücsköt?
– Biztos vagyok benne. Hallottam egy tücsköt.
– Ez őrültség! – mondta újra a barátja.
Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt. Az ágak között tényleg megtalálta a tücsköt. A barátja álla leesett.
– Ez lehetetlen. Neked természetfölötti hallásod van.
– Nem, – válaszolt a bennszülött. – az én fülem semmiben sem különbözik a tiedtől. A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban.
– Ez lehetetlen, én sose hallanék meg egy tücsköt ilyen zajban.
– Nem, nem lehetetlen. Az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb neked. Figyelj! Bemutatom.
Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette azokat. 30 méteres körzetben minden fej megfordult, hogy vajon az érme, ami csörrent, nem az övék-e.
– Látod már, hogy mire gondoltam? Az egész azon múlik, hogy mi az, ami fontos számodra…

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Mese a sündisznóról

sunikekislannyal.jpg

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla.
Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá
gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi.
Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-
emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni.
Egyszerűen csak biztosak voltak benne.
Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás.
Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá.
Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott.
Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt.
A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra. ,,Süni!” – kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.
A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
,,Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek
megsimogatni!”
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem.
Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte.
,,Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg.”
A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. ,,Hagyj békén.
Engem nem lehet megsimogatni.” – morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott. ,,Ne haragudj rám, én csak jót akartam.”
“Persze, persze, hm…” – mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
“Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.” – és a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását.
Szeretett volna utána kiáltani – ,,Gyere vissza!” De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit.
Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.
A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt.
A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
,,Itt vagyok.” – suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
,,Hát, Isten hozott.” – mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
,,Most megengeded, hogy megsimogassalak?”
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle.
A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
Látod, mondtam én, előre megmondtam.” – morgott a sün – ,,Jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!”
“Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!” – sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána, ,,Várj! Gyere vissza!
Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg!
Te voltál az egyetlen, aki…”
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak
szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába.
Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.
A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.
,,Soha senki nem simogatott meg!”
Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam
szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
,,Te voltál az egyetlen, aki. Az egyetlen!”
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte.
A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
“Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt!
És a barátod akarok lenni.” – mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány.
Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.
A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra
vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli.
A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A kerítés

vizslas

Kirándulni mentünk, iskolás gyerekek, s egy kerítés mögül hatalmas, foltos vizsla mordult-ugatott ránk. Magas, erős drótkerítés volt, teljes biztonságban érezhettük magunkat. Visszaugattunk hát a kutyára, mi is morogtunk, rúgtuk a kerítést.
A vizsla ínyét mutatva vicsorgott, őrjöngött, nyála csurgott, rémítő csaholással neki-nekiugrott a hálónak, szaladt mellettünk vérben forgó szemmel, amerre nevetve elvonultunk.

Aztán egyszerre véget ért a kerítés, semerre sem folytatódott.
Azóta nem uszítok senkit. Minden kerítés véget ér egyszer.

Karinthy Ferenc: Karcolatok

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Érzelmek

zenmester

Az egyik Zen- buddhista tanmese egy japán szerzetesről szól. Tanítványai félelemmel vegyes tisztelettel övezték; nem pusztán azért, mert szigorúan bánt velük, hanem azért is, mert úgy tűnt: soha semmi sem képes kihozni a sodrából. Néhány tanítvány Elhatározta: próbára teszi mesterét, és alaposan ráijeszt.
Egy sötét, téli reggelen a szerzetes- feladata szerint- az Adományok Termében szolgálta fel a teát. Az ifjú szerzetesek elrejtőztek egy hosszú és huzatos folyosó egyik fülkéjében, közel a bejárathoz. Amint a szóban forgó szerzetes elhaladt előttük, bolondul ordítozva valamennyien rárohantak. Az- anélkül, hogy egy pillanatra is hátrahőkölt volna- folytatta útját, továbbra is tálcáján egyensúlyozva a csészéket. Amikor odaért velük a terembe, letette a tálcát, lefedte a teáskannát, nehogy por hulljon bele, aztán nekidőlt a falnak, és rémülten kiáltozni kezdett: „Ó, ó!”

Az egyik Zen- tanítómester- erre a történetre utalva- azt mondja: „Nincs semmi baj az érzelmekkel. Éppen csak nem szabad, hogy hagyjuk magunkat elragadtatni általuk, vagy belekeverni őket abba, amit éppen csinálunk.”

Dick Sutphen

2 hozzászólás »