Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Vasárnapi tanmese – Aranykalitka

- november 20, 2016

aranykalitka

Csak azt tudom, hogy valamiért le kellett ide születnem. Sosem akartam. Nem szerettem itt lenni.
Gyermekként egész nap az erdőben csatangoltam, felfedeztem minden fát és bokrot. Anyám hagyta. Szabadon jártam-keltem és nem láttam falakat. Hittem, hogy szelet tudok varázsolni, vagy napsütést. Semmit nem éreztem a kalitkából.
Hogy miért ülök benne mégis, mint oly sokan mások? Mert nincs hova mennem belőle. Mert nem tudom elképzelni mi, van odakint. Illetve elképzelni el tudom, de ezzel meg is ölöm. Oly sokszor próbáltam már. Mindig kudarc lett a vége.
Aki el akarja hagyni, egy dologgal legyen tisztában, már ha igazán teljesen el akarja hagyni. Ami a kalitkán kívül van az nem irányítható, nem tervezhető és nem megalkotható. Mihelyt valaki így próbálja, újra rabja lesz a rég megszokott kis játéknak. Odakint semmi nincs. És mégis ott van minden.
Néha heccből beülök az autóba és kocsikázok kicsit Ausztriában, a hegyekben. Valahogy ott könnyű a minták nélkül. Legutóbb két tartományt jártam így be, csak amerre a szívem vitt. Ha elfáradtam megálltam, ha éhes voltam ettem. Megittam egy kávét, felmentem egy hegyre, beszélgettem helyiekkel. Nem történt semmi. Mondom, odakint nem történik semmi terv szerint. Csak felmerül és megélhetem.
Ami az igazán vicces, hogy utána persze vissza kell menni a kalitkába, mert a benzin pénzbe kerül, esetleg a kávéra még meghív valaki. És másnap csörög a telefon, indulni kell, 12 óra munka vár. Majd eldöntik mikor legyek éhes, és szomjas. Egy darab papírért, amit aztán úgyis visszaadok, mert testben élek, amit tisztán kell tartani, ami megéhezik, és télen elpusztul fűtés nélkül. Igen, még a hegyekben is így van ez.
Ami akkor nekem a szabadság volt, az a helyi paraszt bácsinak épp a kalitka.
Ő dolgozott a pénzért mikor találkoztunk. Ő izzadt a ragyogó napsütésben, miközben én szabad voltam. A hüttében a pultos lány is 12 órát dolgozik éjjel, azért hogy én szabadon bulizhassak a haverokkal. Valahogy így van ez. Egy ördögi kör.
Sok embert ismerek, aki néha kilép, de egyet, sem akinek sikerült végleg. Ha csak egy is meg tudná mutatni miként lehetséges, sikítva törném szét a rácsokat. Így csak rázom őket, vagy sírok a földön fekve.
Mert tudom, hogy nem azért jöttem, hogy itt üljek, és a moslékkal etessen egy beteg rendszer, ami nekem végül is mindegy meddig marad fent, mert előbb-utóbb úgyis elpusztul ez is, ahogy én is. Talán már nem is érdekel, kijutok-e innen.
Annyi biztos, hogy nem hiszem el, hogy ez normális, és mivel láttam mi van odakint, többé nem lesz itt bent nyugtom. Aki csak 1 napra is elkószált a kalitkából, nem tud többé nyugodt szívvel visszamenni oda.
Legalább lenne kényelmes. De a rendszer annyira pofátlan lett, hogy már erre sem figyel oda. Legalább hazudna hihetően valaki.
Nagyon sok ember látja ezt. Csak éppen már ükdédanyám is ugyanebben a kakiban ült, így hát nekem is sikerült ide bepottyanni. Innen kimenni lázadás. Egyáltalán miféle alak az, aki csak beül egy kocsiba és megy? Aki akkor eszik, amikor akar? Aki nem a semmit hajtja? Szentségtörés… árulás. Őrület.
Elhitették velünk, hogy aljas szemét emberek vagyunk, ha kilépünk. Felelőtlenek és hanyagok. Pedig ez a kalitka semmi másra nem jó, mint hogy elszállásoljon több milliárd felnőtt testben élő riadt, zavarodott gyereket, akiket bármikor elő lehet rángatni egy darab papírért. Közben pedig dől rájuk a hazugság. Így kell élni, így kell kinézni, ezt kell enni, ezt kell venni.
Nem tetszik. Nem veszem meg, és nem azért, hogy a rendszer ellen menjek. Hanem mert valahányszor elhagyom a kalitkát, vagy azt teszek, amit akarok, az természetes. És megvonom vele az energiát a rendszertől.
Mi tartjuk fent a kalitkát. Mi alkottuk közösen. Mi tápláljuk, mikor megalkuszunk, mikor szó nélkül építjük tovább. És fele ennyi erővel össze is törhetnénk örökre.
A mi gyermekeink már élhetnének a hegyek között autózva, szabadon, elfogadva az élet sokszínűségét és a folytonos változást, mely friss és új energiával tölti meg világunkat. Mert élhetnénk így is, és adhatnánk ilyen örökséget is.

Arjan Keldron 


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: