Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Vasárnapi tanmese – Hogyan hordta el a bolond a hegyeket

A Thaing és a Wangwu hegység vagy 700 li átmérőjű és sok ezer láb magas lehet.

A hegy északi oldalán lakott egy öreg ember, közel járt már a kilencvenedik évéhez, és mindenki úgy hívta: a Bolond. Mivel a ház bejárata a hegyre nézett, minden alkalommal kerülőt kellett tennie, akár elment hazulról, akár hazament. Ezt módfelett kényelmetlennek találta, egy napon hát összehívta családját, hogy megbeszéljék, mit is tehetnének.

stone.jpg

– Mit szólnátok hozzá, ha elhordanánk a két hegyet? – kérdezte. – Akkor utat nyithatunk délre, a Han folyó partjához.

Valamennyien egyetértettek vele, csak a felesége aggodalmaskodott:

– Annyi erőd sincs, hogy egy dombocskát elhordj! Hogy tudnád elhordani a két hatalmas hegyet? Aztán meg hová tennétek a kihányt földet és sziklát?

– Belehajítjuk a tengerbe – hangzott a válasz.

A Bolond a fiával meg az unokájával elkezdte ásni a földet, és kosárba rakva cipelték a tengerhez. Élt a szomszédságukban egy Jing nevű özvegyasszony, meg annak a hétéves fia, ők is elhatározták, segítenek elhordani a hegyeket. Hetekbe tellett, míg egyszer-egyszer megjárták az utat.

Lakott a Han folyó partján még egy nagyon öreg ember, akit mindenki úgy nevezett: a Bölcs. Látva fáradozásukat, jót kacagott, s megpróbálta lebeszélni őket a munkáról.

– Elég legyen az értelmetlen ostobaságból! – kiáltotta. – Hisz öreg vagy és gyenge, nem tudod elhordani picinyke részét sem a hegynek. Hogy tudnád elhordani azt a rengeteg földet meg sziklát?

A Bolond hosszan tartó pillantást vetett rá. – Milyen ostoba és együgyű vagy – felelte. – Annyi eszed sincs, mint az özvegy kisfiának. Ha meghalok, itt marad utánam a fiam, aztán meg a fiam fia, és így tovább nemzedékről nemzedékre. Mivel pedig a hegy nem nő, idővel miért ne tudnánk elhordani?

A Bölcs erre nem tudott mit mondani.

Reklámok
Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Két angyal

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában  töltse el.
A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy kis helyet kaptak a  hideg pincében.
Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt.

angyalos

Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt:

“A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.”

A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azt a kevés ételt is megosztották velük, amilyük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jót aludtak.  Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje  az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn. A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen.

Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük.

A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta az idősebb angyal.

Amikor a nagyház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévo lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa  meg.

Amikor a utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a feleségét. Helyette odaadtam a tehenet.

“A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.”

Ha bízol, csupán arra kell hagyatkoznod, hogy minden eredménynek  megvan  az előnye. Amíg nem telik el egy kis idő, ezt nem veszed észre….

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Az angyalok aranykönyve

Az utca szélén állott egy öreg koldusasszony. Rongyos, vékony volt a ruhája, majd megvette szegényt az Isten hidege. Mert tél volt, hideg tél, fújt a szél kegyetlenül.
– Adjatok, adjatok, amit Isten adott, – könyörgött az öreg koldusasszony a járókelőknek, de a szörnyű hidegben bizony csak kevesen állottak meg s dobtak egy-két krajcárt neki.

A többiek közt egy prémes bundás úr is megállott egy pillanatra, hogy alamizsnát adjon, de le kellett volna húzni a jó meleg kesztyűt, hogy előszedje a pénzestárcácskáját, meggondolta hát a dolgot s mondta:
– Bizony, bizony, szomorú dolog ez, szegény asszony, hogy koldulnod kell ebben a szörnyű hidegben!

goldenbook

Mondta, mondta, de a kesztyűt nem húzta le, alamizsnát nem adott a szegény öreg asszonynak. Sietett haza a jó meleg szobába. De az öreg asszonynak a jó szó is jól esett s hálásan nézett a prémes bundás úr után.
Abban a pillanatban fényes úri hintó állott meg a koldusasszony mellett. Nagy úr ült a hintóban, megesett a szíve a fagyoskodó asszonyon, kihúzta zsebéből a pénzestárcáját, találomra kivett belőle egy pénzdarabot, aztán kinyitotta a hintó üveges ajtaját s odadobta a pénzdarabot az asszonynak.
– Huh, de hideg van! – rázkódott össze a nagy úr s hirtelen becsapta a hintó ajtaját, de közben észrevette, hogy egy darab aranyat vetett ki a havas útra. – Ej, ej, kevesebbet is adhattam volna neki. No, de már mindegy. Majd visszafizeti a jó Isten.
Aztán tovább ment a hintó, a nagy úr hazaért a fényes palotába, de a jó meleg szobában is mindazon a darab aranyon járt az esze.
– Tulajdonképpen nem is volt oly túlságosan hideg, – mondta magában. – Kár volt úgy elsietnem a dolgot. No de, – vigasztalta magát, – néhanapján bőkezű is lehet az ember. Majd visszafizeti az Isten.

Közben hazasétált a prémesbundás úr is, várta a pompás ebéd a barátságos meleg szobában, de hiába ült az asztal mellé, nem volt étvágya. Folyton az öreg koldusasszony járt az eszében.
– Lám, lám, de szívtelen voltam! Bizony, nem fagyott volna meg a kezem, ha lehúzom a kesztyűt róla s adok egy-két hatost annak a szegény asszonynak.
Felugrott az asztal mellől, hirtelen fölvette a bundáját s kisietett az utcára hogy megkeresse a koldusasszonyt. Ott volt az asszony ugyanazon a helyen s bár sovány keze majd megfagyott, turkált a hóban s közben fel-felsírt:
– Oh Istenem, Istenem, de szerencsétlen vagyok!
– Mit keresel a hóban, szegény asszony? – kérdezte a prémes bundás úr.
– Ó, ne is kérdje, uram. Egy jószívű úr hintajából egy aranyat dobott nekem, de úgy eltűnt a hóban, hogy nem találom.
– Sose keresd, jó asszony, – mondotta a prémesbundás úr – jere velem.
Kézen fogta az álmélkodó asszonyt, elvezette a házába, leültette az asztala mellé s megebédeltette. Ebéd után adott neki jó meleg ruhát s az elveszett arany helyett aranyat.

Az angyalok, mint rendesen, ennek a napnak is beírták a történetét az ő vastag aranykönyvükbe, de nem írták be a tévedésből dobott aranyat, ellenben első helyen írták be, hogy az a prémesbundás úr megbánta szíve keménységét s a hideggel, a széllel nem törődve, a meleg szobából másodszor is kiment az utcára, hogy adjon a szegénynek abból, amit a jó Isten adott őneki.

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A szél és a nap

Hosszú idővel ezelőtt, a Nap és az Északi szél arról vitázott, hogy ki volt a legerősebb az univerzumban.
Mindegyikük azt gondolta magáról, hogy ő volt a legerősebb és leghatalmasabb személy a világon.
A Nap azt mondta: “Én vagyok a leghatalmasabb, mert az egész világot fel tudom melegíteni.”
De az Északi szél ezt vitatta: “Én vagyok a legerősebb, mert képes vagyok nagy hajókat elfújni az óceánon.”
“Azt mondom döntsük el ezt egyszer és mindenkorra” – mondta a Nap.
És tehát a Nap minden erejével sütött, az Északi Szél pedig olyan erősen fújt ahogyan csak tudott, de egyikük se tudta megmondani ki volt az erősebb, mert túlságosan világos és szeles volt mindkettőjüknek, hogy ezt lássák.
Együtt megegyeztek arról, hogy ezt egy teszttel fogják eldönteni.

aesops-fables-_the-wind-and-the-sun
Gyorsan körülnéztek, hogy találjanak valamit amin tesztelni tudnák az erejüket.
Alattuk az út mentén, egy férfi utazott a hegyeken keresztül.
Egy nagy kabátot viselt, amit szorosan begombolt.
A Nap és az Északi Szél eldöntötte, hogy az lesz a győztes, aki rá tudja venni az utazó férfit, hogy a kabátját levegye.
Az Északi Szél próbálta ki a hatalmát először, minden erejét összeszedve fúj le az útra.
De minél erősebben fújta a hideg és bömbölő szeleit, annál szorosabban fogta össze a didergő férfi a kabátját maga körül.
Végül az Északi Szél kimerülten feladta.

“Rendben, talán nem sikerült rávennem, hogy levegye azt a kabátot” – mondta az Északi Szél. “De miből gondolod, hogy neked sikerülne? Ha én nem tudtam, senkinek nem fogja tudni!”
“Azt majd meglátjuk.” – mondta a Nap.
A Nap egy barátságos mosolyt sugárzott az utazó férfira, a fényével és a melegével sütött rá.
Az utazó azonnal levette a kabátját és sütkérezett a meleg napfényben.
Az utazó felnézett a napra és mosolygott a gyönyörű időre, amit a nap nyújtott.

Tehát a Nap egy fontos leckét tanított az Északi Szélnek:
“Mindig legyél kedves és szívélyes másokhoz.”

Hozzászólás »