Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Vasárnapi tanmese – Homokszemek

sivatag

Vajon ha a porszem a sivatagban felismerné magát, hogyan tekintene magára? – kérdezné – Ki vagyok én? – és talán már mondaná is – Senki vagyok. Úgy járok, ahogy a szél fúj, ott vagyok, ahova ledob, úgy éget a nap, ahogy kívánja, azok vannak mellettem, akiket a sors rendelt mellém. Mit gondolna a porszem? Itt vagyok – gondolná – és még millióan körülöttem. Létem merő véletlen, életem céltalanság. Vagyunk, ameddig vagyunk, de értelmet nem találhatunk benne. Aztán híre kelne, hogy az a sok porszem, az a sok millió, sok milliárd, azok is kik már nem is tudnak egymásról, valójában egy egészet alkotnak, híre kelne, hogy ez az egész egy gyönyörű szép alkotás része, amit úgy hívnak, hogy sivatag. Mit sem tudna a porszem, hogy miféle dolog az a sivatag, de tudná, hogy része, és ha ő maga nem lenne, akkor a sivatag sem lenne olyan, mint amilyen. Milyen szép – gondolná. – Része vagyok ennek – de nem tudná igazán, hogy mi is ez; ezért napról napra el is felejtené. Minden nap eszébe kellene juttatni, hogy „te bizony a sivatag része vagy!”. És mikor eszébe jutna, akkor érezné, hogy ő fontos és örülne, hogy része lehet ennek a szépségnek. Aztán másnap megint elfelejtené, elfáradna, és kilátástalan lenne – így menne ez napról napra. Egyik nap aztán új híreket hozna a szél, azt dúdolná nekik, hogy nem csak ők vannak, hanem emberek járkálnak köztük, akik hatalmasak, egy lépéssel ezreket taposhatnak el, de ha úgy kívánják fel is emelhetik és megszentelhetik őket. Nevetne a porszem, mit sem tudna róla, hogy mik azok az emberek, de érezné, hogy lénye egészen megváltozik. Hol a félelem, hol a reménység lenne úrrá rajta. Oh, emberek – mondaná, habár mit sem tudna róluk – kérlek, emeljetek fel engem, ne tapossatok el; máskor meg átkozná őket, hogy miért tapossa el azt a sok szép porszemet, mely annak a nagy egésznek, a sivatagnak a része. Átkozott az ember, gonosz, gyilkos nemzedék. Aztán híre kelne, hogy az ember, aki a sivatagban él, ő maga is szomjazik, éhes, és küzd az őrült forrósággal. Kérdezné a porszem: hogyan lehet ez? Az ember, aki felettünk rendelkezik, aki minket felemelhet vagy eltaposhat, hát ő maga is szomjazik? – és akkor megint lágy hangon szólna a szél hozzájuk. Balgák vagytok! – mondaná nevetve – Az ember a Földre született, hogy teremtsen és alkosson, és hogy örüljön, hogy része lehet annak a szépségnek, amit úgy hívnak, hogy Föld. Akkor aztán a porszemek igazán összezavarodnának. Mi az, hogy Föld? Hát nem csak a sivatag van? Megőrült ez a szél, hogy ilyeneket beszél? Mi itt szenvedünk kétségek közt, hogy eltaposnak-e vagy felemelnek minket, erre aztán kiderül, hogy nem csak az a szép sivatag létezik, amit mi porszemek alkotunk? Aztán híre kelne egyes porszemek közt, hogy az emberek is ugyanúgy a kételkedés és a reménység között hánykolódnak. Ők is keresik lényük értelmét, egyesek isteni legendákban hisznek, mások meg kusza össze-visszaságnak és véletlennek gondolják az emberi létet. Mégis tudják, egyben mindannyian közösek: ugyanúgy alárendeltjei annak, amit egyesek úgy mondanak, hogy Természet. Miféle dolog ez? – gondolná a porszem – „Sivatag”, „Ember”, „Föld”, most meg a „Természet” – őrültség! – de aztán megrökönyödve ismerné fel újra: mégis itt vagyok valamiért! Én a porszem! – akkor aztán ismételhetné magában újra: senki vagyok! – de a szél békésen újra hozzá szólna: kedvesem, neked ez a rendeltetésed, itt kell helytállnod. Az ember nem eltapos téged, hanem te adsz neki talajt; az ember felemel, mert szeret téged. – De miért olyan tanácstalanok az emberek? Miért kételkednek és miért félnek? Miért kell reménykedniük nekik is? – kérdezné a porszem. A szél meg így válaszolna: Oh, az ember is olyan, mint amilyenek ti vagytok. Mikor csapások érik, átkozzák az istenüket, mikor elfelejtik életük lényegét, céltalanul és értelmetlenül cselekednek. Őket is mindennap fel kell ébreszteni, hogy felismerjék, hogy egy gyönyörű szép alkotás részei, de mikor felismerik örömükben ők is táncot járnak és szeretettel fordulnak egymás felé, mert tudják mindannyian ugyanúgy részei ennek a hatalmas alkotásnak. – akkor aztán a porszem igazán megörülne, mert felismerné, hogy akit ellenségének gondolt, ő is ugyanúgy örömtáncot jár, mikor felismeri, hogy az alkotás része, és ennek az örömtáncnak ő maga ad talajt. – Talán nincs is mit tennünk, csak hogy minden nap reggel felébresszük egymást és emlékeztessük magunkat, hogy az alkotás részei vagyunk. Oh, nem lehet ez túl kevés nekünk, hogyha ettől minden ember táncra perdül! Akkor a szél utoljára szólna: kedves kis porszem, örülj hát, hogy itt vagy és örömödet meghallják messzi-vidéken, akkor majd nem feledkeznek el rólad sem. Felemel téged az ember, az embert meg felemeli az isten, és így örülnek együtt majd az alkotás és az alkotó. Minden, amit tudsz az neked csak legenda, de ez épp elegendő ahhoz, hogy örömödben táncra perdülj. Örülj hát! Még ha csak porszem is vagy!

Szerző: Gergó Dávid

Forrás: gergodavid.blogger.hu

Reklámok
Hozzászólás »

Karácsonyi történetek #1 – Az önző óriás

Amint legutóbbi bejegyzésemben említettem nektek, az adventi időszakot nem csak elcsendesedésre, de visszatekintésre is szeretném használni. Épp az ünnepre hangolódó cikkeket böngésztem, amikor arra gondoltam, hogy idén decemberben is jó lenne egy bejegyzés sorozatot indítani, ami a közelgő ünnepre hangol minket. Így jutottam a megoldáshoz, hogy kedvenc karácsonyi történeteimet osztom meg veletek az elkövetkezendő hetekben. A legelső ezek közül Az önző óriás története, ami igazából talán nem is karácsonyi, nekem mégis az ünnepekhez, a téli időszakhoz, a várakozáshoz kapcsolódik valamiért. Talán azért, mert a várakozás időszaka a meseolvasásra kiválóan alkalmas, ezért én ilyenkor szorgalmasan böngészem a meséket.

azönzöoriás

Oscar Wild: Az önző óriás

Iskolából jövet minden délután bementek a gyerekek játszani az óriás kertjébe. Szép, nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. S a fű között, mint a csillagok, itt is, ott is gyönyörű virágok nyíltak, és volt a kertben tizenkét őszibarackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel meg súlyosan ült rajtuk az érett gyümölcs. A fákon madarak tanyáztak és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba-abbahagyták a játékot, és az énekre figyeltek. – Milyen jó itt! – kiáltották egymásnak. Egy nap aztán hazatért az óriás. Barátjánál volt látogatóban, a cornwalli óriásnál, és hét esztendeig időzött nála. De hogy letelt a hét év, s ő elmondta már minden mondandóját, hiszen a szó belőle se áradt parttalan, elhatározta, hogy hazatér a kastélyába. Amikor megérkezett, látta, hogy a kertben gyerekek játszanak. – Mit csináltok ti itt? – kiáltott rájuk durva, nagy hangon, és a gyerekek elszaladtak. – Az én kertem az én kertem – mondta az óriás -, ezt mindenki beláthatja, és én nem engedem, hogy kívülem bárki is játsszék benne. – Magas fallal vette hát körül és kiakasztott egy táblát: A KERTBE LÉPNI SZIGORÚAN TILOS! Igen-igen önző óriás volt. Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az ország- úton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek. – Milyen jó is volt odabent – mondogatták. Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy. – A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották -, így hát itt élünk majd egész éven át. A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét. – Pompás egy zug ez – mondta -, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég. – Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre -, remélem, majd csak megváltozik az idő. 46 De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között. Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá. – Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett. És ugyan mit látott? Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt. És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett. – Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett. Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is. – Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ. Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle. – De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára. Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta. – Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már! – Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják hol lakik, és nem is látták ezelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott. Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette. – Hogy szeretném látni! – mondogatta. Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében. – Sok szép virágom van – mondta -, de mégis a gyerek a legszebb virág. Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok. Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett. Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta: – Ki merészelt sebet ütni rajtad? Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát. – Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté! – Megállj – felelte a gyerek -, mert az én sebeim a szeretet sebei. – Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt. A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz velem az én kertembe, a Paradicsomba. És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

LENGYEL BALÁZS FORDÍTÁSA

Ha szívesen hallgatnád meg ezt a mesét a sötét szobában, egy pislákoló gyertya fényénél vagy karácsonyi világításnál, akkor csak kattintanod kell és a mesélő már meséli is 🙂

Hozzászólás »

Adventi időszak

Vasárnap meggyújtottuk az első gyertyát a koszorún és ezzel hivatalosan is adventet hirdettünk. Ez azt jelenti, hogy kezdetét vette az elcsendesedés időszaka. Jó lenne, ha ez az egy hónap valóban az elmélkedésről, a csendről szólna. Szeretnék számvetést végezni az elmúlt évről, egy kicsit visszatekinteni. Átnézni az év eleji terveket és célokat és utána járni, hogy mit sikerült teljesítenem és melyik területen van még elmaradásom és ezzel párhuzamosan egy kicsit előre is tekinteni és terveket kovácsolni az elkövetkezendő esztendőre.

WinterReading

Ha már visszatekintés, akkor nem csak a terveket veszem számba, de itt a blogon is visszakacsintok egy kicsit. Megnézem a tavaly ilyenkor aktuális bejegyzéseket és azokból szemezgetek, inspirálódom. Tavaly sok ünnepre hangolódó bejegyzésem volt, ezek segítségemre lesznek most is a készülődésben. Ha te is szívesen beleolvasnál egy-egy tavalyi cikkbe, akkor itt kiválaszthatod kedvenceidet az ünnepre hangolódó írások közül:

Olvass mesét!

Békés ünnepvárás

Készíts advent naptárat!

Karácsony a kisasszonyokkal

Készíts ajándékot saját kezűleg!

Karácsonyi hálószobák

Illatos karácsonyi mécsestartó

Karácsony a kandalló előtt

Adakozz!

A téli hónapokban szeretem kihasználni a hosszú estéket, gyertyát gyújtani és feltöltődni. Megnézni egy-egy karácsonyi filmet, olvasni valami szépet és így hangolódni a várva várt ünnepre. Már elkezdtem a díszítést is, ami itt egyáltalán nem meglepő, mert nagyon sok helyen már talpig díszben ragyogva állnak a karácsonyfák a nagy napra várva. Kitettem néhány koszorút és mikulásvirágot is és az erkélyemen esténként bekapcsolom az égőkkel teli pici műfát, ami bár még csak nem is karácsonyfa, mégis ünnepi hangulatot varázsol.

Cikkem zárásaként szeretném megosztani veletek Pilinszky János sorait, amelynek szelleme remélem számotokra is olyan adventi hangulatot hoz majd el, amilyet nekem is hozott.

“Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”

Pilinszky János: Advent

Kívánom nektek, kedves olvasóim, hogy örömmel és jól várakozzatok, élvezzétek minden percét! 🙂

Hozzászólás »

Nanowrimo filmek #3 – Régimódi hálaadás

Mivel Amerikában ma van hálaadás napja és November lévén még mindig tart a Nanowrimo, ezért úgy döntöttem, hogy olyan filmet hozok ma nektek, amivel két legyet üthetek egy csapásra. Ezzel az alkotással ugyanis megemlékezünk a hálaadásról is és emellett szó esik benne írásról is.

regimodi

A film főszereplője Tilly, azaz Mathilda Bassett kislánykora óta írói álmokat dédelget. Egy farmon él két testvérével és édesanyjával, aki férje, a családfenntartó halála óta nagyon keményen dolgozik, hogy eltartsa a gyerekeket. Az életük egyáltalán nem egyszerű és helyzetüket a szigorú bérlő sem könnyíti meg.

 Mivel hálaadás ünnepe egyre közelebb van, Tilly úgy érzi, hogy ideje segítséget kérnie a nagymamától, aki egy ideje teljesen eltávolodott a családtól. A tehetős nagymama nagyon megörül az invitálásnak és azonnal útnak indul, hogy támogassa lányát és unokáit. Ebből persze eleinte több konfliktus is származik, később azonban rendeződni látszik a helyzet, ahogy egyre közeledik a várva várt ünnep. Igazi régimódi és szép film, amiben van romantika, családi viszály, konfliktus és persze megoldás is rá. Nem mellesleg a főszereplő egy írópalánta, aki most kezdi bontogatni szárnyait és nekünk már csak ezért is kötelező megnézni. 🙂

Kapcsolódó bejegyzések:

Nanowrimo-filmek #1: Enid

Nanowrimo filmek # 2 – Angel

 

 

Hozzászólás »

Nanowrimo 2015, avagy regényíró verseny a saját szabályaimmal

Rutinos olvasóim már többször olvashattak itt a blogon a Nanowrimoról, arról a furcsán csengő mozaikszóról, ami a nemzetközi regényíró hónapot jelenti. Két éve indultam először és teljesítettem is ezt az eleinte lehetetlennek tűnő kihívást. Én magam sem hittem, de végül bebizonyítottam még magamnak is, hogy egy hónap alatt valóban be lehet fejezni egy regényt. A nagy nemzetközi versenyt minden év novemberében rendezik, ami már csak azért is tökéletes, mert karácsonyra kezedben tarthatod saját regényedet. A cél csupán annyi, hogy napi 1667 szó megírásával hónap végére meglegyen az 50,000 szavas remekműved.

flowandtype

Tavaly nem vettem részt a nagy megmérettetésben, mert épp egy már elkezdett művemen dolgoztam és nem akartam megtörni annak lendületét. Idén viszont úgy döntöttem, hogy ismét ringbe szállok. Néhány változtatást azonban megengedek magamnak, nem ragaszkodom mereven a szabályokhoz. Bár fő szabály, hogy nincs szabály, de alapelvek mégis vannak. Az a jó a Nanowrimoban, hogy bármikor belevághatunk, nem muszáj ragaszkodnunk a novemberhez. Így én most megteszem, már októberben néhány nappal ezelőtt elindultam az egyhónapos úton. Ennek a korai kezdésnek egészen egyszerű oka van. Most támadt egy remek ötletem és én ezt az ötletgyurmát tovább akarom gyúrni, márpedig addig, amíg friss, képlékeny és kedvemre formázhatom. Mert eredeti terveim szerint idén sem indultam volna, ám egy álmatlan éjszakán meglátogatott egy történet, amit már rég el is felejtettem. Eme különös sugallat hatására úgy döntöttem, hogy ez a sztori tetszik annyira, hogy egy hónapot feláldozzák az írás oltárán, a többit meg majd meglátjuk.

A másik dolog, amiben szintén nem fogom a Nano hagyományait követni, az a mennyiséget jelenti. Meg vagyok róla győződve ugyanis, hogy nem attól lesz egy könyv igazi könyv, hogy pontosan ötvenezer szóból áll. Egyáltalán nem! Írtam én már 57000 és 40000 szavas könyvet is. Egyiknél sem az állított meg, hogy elértem az álomhatárt, hanem egyszerűen akkor épp annyi volt bennem. És az az írás lényege, abban van a szépsége, hogy nincsenek szabályok. Így elkezdem írni és lesz, ami lesz. A lényeg, hogy minden nap írjak, nem ragaszkodom a napi 1667 szóhoz sem. Ezer körül jó lenne minden nap teljesíteni, de tisztában vagyok vele, hogy lesznek rosszabb és jobb napok is, illetve lesznek nagyon elfoglalt napjaim is, amikor majd egyáltalán nem lesz időm írni, így a kiesett részeket a szabadnapokon fogom pótolni. De erről szól a Nanowrimo. Egy kihívás, amiben versenyre hívom önmagam és teljesítem azt, ami sokak számára teljesíthetetlennek tűnik, vagyis lehetségessé varázsolom a lehetetlent. És ki tudja, talán egy újabb könyv születik majd ebből a kis történetből, ami egyre jobban bontogatja szárnyait, minél gyakrabban eszembe jut. Ha pedig elakadok benne, akkor folytatom azt a megkezdett három-négy könyvet, amiket félbehagytam és most is ücsörögve várnak rám, hogy továbbbontsam a történetüket.

Talán elmarad egy-két bejegyzés ebben a hónapban, de remélem elnézitek nekem ezt a kis hiányosságot. Ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne haljon ki teljesen a blog. 🙂

Nos, remélem sikerült meghoznom a kedveteket az íráshoz kedves olvasóim és néhányatok lesz olyan bátor, hogy megmérettesse magát akár októberben akár novemberben, akár máskor

Kinek van kedve velem tartani?

Kapcsolódó bejegyzések:

Beszéljünk az írásról!

Nanowrimo 2014

Felkészülés

Utolsó felhívás keringőre

Alex és Emma – regény az életünk

Pro és kontra Nano ügyben

Köszönet a gépírástanáromnak

Hozzászólás »

Értékelni…

Sokszor nem értékeljük, sőt még csak észre sem vesszük mindazt, amink van, ami körülvesz minket. Természetesnek vesszük, hogy szép lakásban élünk, számunkra kedves tárgyak között. Hogy reggelente autóba, buszra, vonatra szállunk, és nem kell kilómétereket gyalogolnunk. Hogy van állásunk, amiért fizetést kapunk és nem kell nélkülöznünk, éheznünk. Hogy szeretteink körülvesznek minket, van ki mellett álomra hajtani a fejünket, van kit szeretnünk és van, aki viszont szeret minket.

Az egészségünk is azon értékeink közé tartozik, amikről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, különösen, ha minden rendben van. Természetesnek vesszük, hogy dobog a szívünk, hogy látunk, hogy hallunk, hogy ízlelünk, hogy sétálunk, hogy átöleljük kedvesünket és hogy jól érezzük magunkat. Csak akkor jut eszünkbe milyen nagy kincs is az egészség, amikor valami baj van. Néha már egy apró jel, egy kisebb probléma is figyelmeztet, hogy jobban kéne rá vigyáznunk. Ha megfájdul a fogunk, ha migrén, vagy nátha gyötör minket, akkor valahogy egyből eszünkbe jut, hogy milyen jó is amikor jól vagyunk, hisz az a normális, az a természetes.

wathcing the view

Nemrég említettem nektek, hogy ismét A farm ahol élünk őrületben égek (néhány évente rámtör ez a láz). Épp az ötödik évadhoz értem, amikor Mary – a legidősebb az Ingalls lányok közül – elveszíti a szeme világát. Többször is láttam már ezeket a részeket, mégis mindannyiszor döbbenetes hatással van rám. Az érzés szinte letaglóz, a gondolat, hogy min kell keresztül mennie egy embernek, aki egyik napról a másikra megvakul. A kétségbeesés, a félelem, a szorongás, az aggódás és a tehetetlenség uralkodik el mindennapjain és hosszú-hosszú időbe és nagyon komoly munkába telik, hogy ismét elfogadja önmagát. Hisz egy új világ vár rá, új szabályokkal, új szokásokkal és új szereplőkkel. Egy idő után azonban rájönnek, hogy ebben a világban is rengeteg szépség rejlik, csak meg kell találni őket.

A minap az étteremben dolgoztam és kinéztem az ablakon, hogy egy kicsit gyönyörködjem a reggel fényeiben és az akkor éppen csendesen pihenő óceánban. Láttam ott egy kutyát, akit épp abban a pillanatban engedett szabadon gazdája. Rengeteg sirály volt a parton, a varjakkal hadakoztak, mert valami friss zsákmányra bukkantak. A kutya persze alig várta, hogy közéjük ronthasson és abban a pillanatban, ahogy lekerült róla a póráz, már vágtatott is közéjük, mint egy táltos paripa és nyomban szétkergette a madársereget. Aztán boldogan és elégedetten loholt tovább és úgy nyargalta be az egész öblöt, hogy öröm volt végignézni. A gazdája is magasba emelte a kezét és úgy jelezte a kutyának, hogy igen, látom milyen boldog vagy, látom milyen szabadon futsz, veled örülök én is. Csodás pillanatok voltak, jó volt csak úgy észrevétlen tanúja lenni ennek az egésznek. Közben egy jó kis nóta szólt a rádióból, olyan tökéletes volt, ez az élet és a véletlenek által rendezett kis jelenet. Aztán a nap lassan kibújt a felhők közül és bevilágította az egész öblöt. Az óceánon ringatózó kacsákkal, az őszi színekben öltöztetett fákkal és tájjal együtt. Olyan jó volt mindezt látni és én hálát is adtam azért, hogy láthatok és kiélveztem ennek a néhány pillanatnak minden egyes részletét. Azt, ahogy a nap lassan bevilágította a tájat, majd elérte az éttermet és ott az üvegablakokon keresztül az én arcomra is rászórta sugarait. Szentimentálisan hangzik, pedig nem túlzás. Jó volt ott lenni, jó volt átélni és a pillanatban, a  mostban élni. Olyan ritkán tesszük meg, olyan ritkán értékeljük, pedig nem ártana néha odafigyelni rá!

Mostanában bukkantam rá a Vak-vagány blogra is, amelyben Horváth Nikoletta mesél mindennapjairól és arról, hogy milyen az élete. Szívből ajánlom nektek az írásait, érdekes olvasni róla, milyen pozitívan látja a világot. Ugyanazt a világot, amelyben mi látók is élünk, mégis sokszor képtelenek vagyunk meglátni az élet napos oldalát. Minden csodálatom az övé, amiért és ahogyan képes meglátni a fényt egy sötét világban.

Hozzászólás »

Pillanatcsillag a filmvásznon

Állandó olvasóim tudják, hogy mekkora rajongója vagyok Hozleiter Fannynak, a mosoly nagykövetének. Legutóbbi bejegyzésem róla talán a Te döntesz című könyvéről szólt, azóta azonban sok víz lefolyt a Dunán. A mi Mosolykánk azóta férjhez ment és megjelent második kötete, a Lélekkód is. Nemrég hazalátogattam és volt szerencsém megvásárolni ezt a művet és még aznap el is olvastam. A legjobban a Pillanatcsillag című mese ejtett rabul, ami egyszer már szerepelt a vasárnapi tanmesék között is itt a blogon. Olyan igaz, magával ragadó és édes sztori, hogy nem lehet elégszer újraolvasni.

pillcsill

Gyanítom, hogy Fannynak is ez a kedvence saját meséi közül, mert ugyanezen címmel készül mozifilmet forgatni manapság és ehhez az akciójához keres támogatókat is. Néhány napja bukkantam rá a felhívásra és rögtön tudtam, hogy ennek a felhívásnak bizony helye lesz itt a blogon is, hátha még több emberhez eljut a csodás hír.

Mosolyka és férje, Sándor a filmben saját életüket mutatják be. A mindennapi kihívásokat, problémákat és természetesen azt, hogy a sok-sok gond ellenére sem felejtik el megragadni a pillanatok csodáit, hisz mégiscsak ez az élet lényege. A néhány perces filmben betekintést nyerhetünk a csöppet sem hétköznapi páros hétköznapjaiba és meggyőződhetünk róla, hogy a szerelem és a szeretet minden akadályt legyőz. Ez a kisfilm megtanít arra, hogy érdemes a pillanatnak élni és arra is, hogy minden csak nézőpont kérdése. Úgyhogy nincs más hátra, mint kezdjetek el élni! 🙂

Fanny és Sándor vagyunk, társak. Szeretjük a Balatont, és egymást. A csendes csillagos estéket, és az alkotást. Imádjuk a palacsintát, viszont a panaszkodást egyáltalán nem. Az orvosi jóslatokkal egy ideje nem foglalkozunk, s főként a pillanatnak élünk. Nem engedjük, hogy a diagnózisok korlátozzák gondolatainkat, életünket. A múlt, és a jövő helyett inkább a MOSTban élünk, tapasztalunk, hisz rájöttünk ez a miénk, ebben a pillanatban élhetünk meg csodákat. Az élet, s az együtt töltött idő, sok mindent tartogatott – és reméljük tartogat is 🙂 –, számunkra, folyton leckéztetett, tanított, s tanít. Voltunk mélyponton, s szárnyaltunk. Dühösek a másikra, és aggódtunk is társunkért. Volt amiben elbuktunk, de máshol sikert arattunk.

Az alkotás életben tart, és megújulást hoz számunkra. Feszegeti a határainkat. Mivel a „lehetetlent” nem ismerjük, belevágtunk, hogy a filmvászonra varázsoljuk a PillanatCsillagot. Hisszük, hogy képesek vagyunk rá, még ha talán nem is sejtjük mi áll előttünk. Ahogy az életben sem tudjuk, mit hoz a holnap, a következő másodperc, de megyünk, és csináljuk, s amíg lehet ezt együtt tesszük kéz, a kézben. S most katt a videóra, s lásd mint alkottunk most. 

Nemrégiben két csodás interjút is volt szerencsém olvasni ezzel a páratlan párossal. Ha kíváncsi vagy rájuk, ide kattintva elérhetőek:

Nlcafe

WMN.hu – A pillanat mesterei

+1 ráadás:

WMN.hu – Proust kérdőív: Mosolyka

Hozzászólás »

Ajánló: fejoseva.com

Mindenki hallott már Fejős Éváról, hisz az írónő évente minimum két új regénnyel jelentkezett az elmúlt nyolc-tíz évben. Én is hallottam már róla, odáig valahogy mégsem jutottam, hogy el is olvassak tőle valamit. Lehet, hogy szegényes kifogás, de én az időhiányra fogom mindezt.

Nem újdonság már, hogy rengeteg jó könyv van, de sajnos idő annál kevesebb, amit olvasásra fordíthatunk. Két munkahelyen dolgozom és háztartást vezetek, amiket nem kifogásként írok le, de mégiscsak tények. Emellett foglalkozom a bloggal és könyvet írok, ami mind-mind örömmunka és élmény számomra. Próbálok minél több időt szakítani olvasásra is, hogy legyen miből táplálkozni, ihletet meríteni és csak úgy egyszerűen kikapcsolódni, lelket melengetni. Valami oknál fogva azonban ezek közé a könyvek közé nem kerültek be Fejős Éva írásai. Eddig…

fejoseva

Hétvégén ugyanis anyukám telefonon felolvasott nekem egy-egy cikkrészeltet az írónővel készült egyik interjúból, aminek nagyon megragadtak bizonyos részletei. Különösen azok, amelyekben Fejős Éva az írás iránti szenvedélyéről és a mindennapjairól mesél. Nagyon szimpatikus a dolgokhoz való hozzáállása, jó volt mindezt hallgatni, számomra is nagyon ismerős érzésekről, érzelmekről beszélt. Teljesen magával ragadott az írás iránti szerelme és azon nyomban rákerestem a honlapjára, a fejoseva.com-ra is.

Ott aztán volt miből válogatni, dúskáltam a jobbnál jobb írásokban! Így végül még mindig nem jutottam el az írónő egyetlen regényéig sem, a blogján található bejegyzések közül azonban végigböngésztem mindet, ami kicsit is felkeltette az érdeklődésemet és higgyétek el, az nem kevés, van belőle majdnem egy regényre való. 🙂

Különösen az írásról szóló cikkeivel töltöttem el sok időt, hisz mint azt már ti is tudjátok, imádok az írásról írni és olvasni egyaránt. Szerencsére ezzel nem csak én vagyok így, épp ezért nagyon sok jó és hasznos bejegyzésre bukkantam. Ezekből szeretném most a számomra legkedvesebbeket megosztani veletek is. Ha van kedvetek, kövessétek ti is Fejős Éva hivatalos oldalát a facebookon is, mert ott is nagyon sok érdekességgel gazdagodhattok napról napra, ha figyelemmel kíséritek írásait.

Éva újságíróból lett hivatásos író, első művét 32 éves korában adta ki álnéven és a következőt 8 évvel később publikálta, már Fejős Éva néven. Jó hír azoknak, akik félnek attól, hogy sohasem érik el az áhított sikert. Hisz ő is egy bizonyíték rá, hogy sohasem késő elkezdeni.

A legfontosabb tanácsa, hogy magunknak írjunk, ne azért, hogy híresek, vagy gazdagok legyünk, mert az úgy is lejön az olvasónak. Ha a magunk örömére írunk, akkor azt olvasóink és észreveszik és nekik is élvezhetőbb lesz a mű.

Az írásról szóló bejegyzéseit itt találjátok, válogassatok kedvetekre! 🙂

 

5 hozzászólás »

Csináld magad világítótorony

A minap ücsörögtem az erkélyen és csak úgy hallgattam az esőcseppek kopogását, miközben kiskutyámat cirógattam, aki az ölemben ült. Elmerengtem növényeim szépségében és örültem neki, hogy még ilyen sok virágzik közülük. Akaratlanul is megérintett azonban a gondolat, hogy így szeptember vége felé közeledve lassan szirmot fognak bontani és elköszönnek tőlem jó néhány hónapra. Legközelebb csak tavasszal gyönyörködhetem majd újra színes pompájukban. Körbenéztem, hogy mit fogok akkor csodálni, hisz mégiscsak ők tágas teraszom ékei. Van ugyan egy-két aranyos madáretetőm és kolibrit etető is, meg egy tányér telis tele szép kagylókkal, de ez minden, amit majd télen nézhetek.

Ekkor eszembe jutott, hogy nemrégiben az idősek otthonában a lakók mivel ütötték el az időt. A kézműves foglalkozáson világítótornyot készítettek. Amikor először az egyikük megemlítette, csak legyintettem és őszintén szólva kicsit le is fitymáltam a tervet. Azt gondoltam, ugyan miféle remekművek lesznek abból. Utólag rájöttem, hogy milyen kishitű is voltam. Megpillantva ugyanis a kész kis tornyokat, enyhén szólva is leesett az állam. Nem gondoltam volna, hogy igazi csodát képesek kihozni az én öreg barátaim ilyen kevés és olcsó alapanyagból.

lighthouse

Aztán ezen a bizonyos esős napon, az erkélyen ücsörögve vettem magamnak a bátorságot, hogy kacérkodjak a gondolattal, talán én magam is megpróbálhatnám. Arra gondoltam, hogy hétvégén neki is látok a nagy munkának. Hisz mégis mi veszíteni valóm lehet? Ha a nyolcvan-kilencven éves nénikéknek sikerült, akkor a hozzám hasonló kétbalkezes ezermesterek is kaphatnak egy esélyt. 🙂 Így hát döntöttem, amint szabadidőm engedi, beszerzem én is a szükséges alapanyagokat és nekilátok a világítótorony gyártási hadműveletnek. Csak a biztonság kedvéért, hogy ősszel és télen is legyen miben gyönyörködnöm a teraszon.

Most egyelőre legyen annyi elég, hogy megosztom veletek is azt az oldalt, ahol bővebb információkat kaphatunk a toronykészítés mesterségéről. Persze ezen kívül még rengeteg más lap is foglalkozik a témával, ez csupán az első volt, amit kidobott a keresőm. Válogassatok kedvetekre! Vigyázat! Az oldalon profi remekművek is találhatok, ezek ne szegjék kedvét egyetlen bátortalan vállalkozónak sem! Úgy gondolom, ha az idősek otthona lakói megbirkóztak a feladattal, akkor nekünk is menni fog.

Amire szükséged lesz:

  • Néhány különböző méretű cserép
  • Festék
  • Ragasztó
  • Napelemes égő, vagy gyertya, attól függően, hogy melyik verziót választod

A cserepeket fesd le, vagy fújd le festékkel, attól függően, hogy mi áll rendelkezésedre. Hagyj időt nekik, hogy jól száradjanak meg, ne kapkodd el! Miután már teljesen szárazak, ragaszd egymásba a cserepeket növekvő sorrendben. A tetejére pedig helyezd el a napelemes égőt, vagy gyertyát, amelyiket választod. Ezzel kész is a saját készítésű világítótornyod, amin egész évben legeltetheted a szemed. Lehet a kerted dísze, az erkélyed éke, vagy épp egy jópofa vendégváró a bejárati ajtód mellett. Vedd be a gyerekeket és a nagyszülőket is a munkába, így még jobb szórakozás és senki sem unatkozik, nem mellesleg mindenki gyönyörködhet a saját maga készített világítótoronyba. Segítségül elhoztam egy nagyon egyszerű, ám annál beszédesebb képekből álló videót. Ezen kívül persze millió verziót és továbbfejlesztett változatokat is találsz, ha neked ez túl egyszerű lenne. Kalandra fel! Ki tart velem?

A bátor vállalkozóktól szívesen várom majd a beszámolókat, fotókat, a kész művekről! 🙂

 

Hozzászólás »

Örömírás

Anyukám az írásaimat olvasgatva gyakran kívánja, hogy hozzanak a műveim az írás szeretetén túl még sikert, sok pénzt és hírnevet nekem. Én ezeknek persze nagyon örülök és nagyon jól is hangzik, hisz ki ne kívánná magának mindezt a földi jót.  Ezeken kívül azonban eszembe jut még más is. Például a flow élmény, ami boldoggá tesz engem alkotás közben. Maga az írás az igazi öröm és jutalom számomra. A cél, hogy van miért felkelnem minden reggel. A vágy, hogy versenyre keljek magammal és többet teljesítsek, mint a tegnapi önmagam.

smilingwriting

Az igazi jutalom az, amikor leülök csöndes óráimban és írogatok, csak úgy a magam örömére. Amikor vasárnap reggelente felkelek és ráérősen teázgatok, közben olvasgatok, firkálgatok és valami csoda folytán a történetek csak úgy megszületnek a fejemben. És aztán elmesélem anyukámnak, hogy nekem így is megéri, pénz és hírnév nélkül, mert ez az igazi boldogság, ez az életem és akkor ő is mosolyog a vonal másik végén és velem örül. És még hozzáteszi azt is, hogy milyen nagy boldogságot hoztam az életébe azzal, hogy ráleltem erre az útra és hogy a két könyvem –  amiket igazi kincsként őriz otthon -,milyen nagy ajándékok az ő életében is, nem csak az enyémben.

Az érzés, amikor leülök egy üres képernyő elé és egyszer csak elkezdenek ujjaim alatt pörögni a klaviatúra billentyűi és az a lap már nem üres többé, hanem hirtelen elkezd megtelni fekete betűkkel, hosszú sorokkal és bekezdésekkel, majd végül tele lesz az egész oldal, aztán még egy és még egy. De ugyanez a szépsége megvan a kézírásnak is. Amikor kezembe veszem ütött-kopott jegyzetfüzetemet és agyonhasznált tollamat, és elindul a mágikus folyamat. A tollat és a füzetet persze mindig az éjjeli szekrényem közelében tartom, mert néha éjszaka is szükségem van rájuk. Előfordul, hogy egy-egy álmatlan éjszakán az írásba menekülök, hisz az mégiscsak szórakoztatóbb és hasznosabb, mint az élet nagy kérdésein, vagy a hétköznapi problémákon rágódni. Ilyenkor a telefonom fényénél feljegyzek egy-két életmentő gondolatot, néha egész bejegyzést, netán oldalt is – ha úgy tartja kedvem –, hogy másnap használhassam ezeket az értékes jegyzeteket. Majd néhány nap, hét, esetleg év múlva visszaolvasom ezeket az írásokat és szinte alig emlékszem rájuk és akkor egy kicsit újra beleszeretek minden egyes sorukba. Majd mosolyogva így szólok magamhoz: Hű, de jó, ezt én írtam! 🙂

Az írás számomra igazi szerelem, szenvedély és mérhetetlen nagy szerencse az, amikor az ember rábukkan erre a szenvedélyre. Hálás vagyok érte, hogy megadatott nekem, hogy ráleltem arra az útra, amit oly régóta kerestem és annak is, hogy töretlen lelkesedéssel haladok ezen a számomra kijelölt és elrendelt ösvényen és nem meglepően egyre jobban élvezem az utazást. 🙂

Hozzászólás »