Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Heti útravaló – Mi lenne, ha a Karácsony…

lampionos

Mi lenne, ha a Karácsony, a szeretetről szólna?
Ha minden ember szívében egy apró gyertya volna?
Mi lenne, ha meggyújtanánk, s fénye mást elérne?
Mi lenne, ha a fény körül mindenki elférne?

Mi lenne, ha így, közösen, őriznénk a lángot,
szeretettel beragyognánk az egész világot?
Az ajándék, a szeretet, s a kedvesség lenne,
ha világunk Karácsonykor, újjá is születne.

Mi lenne, ha a Karácsony sosem érne véget?
Szeretetben és békében kezdenénk új évet?
Mi lenne, ha megváltoznánk, s emberibbé válnánk?
Mi lenne, ha meg is tennénk, nem csak megpróbálnánk?

Mi lenne, ha nem vennénk el, s megpróbálnánk adni,
s mindenkit, ki emberré lett, el tudnánk fogadni?
Mi lenne, ha megélhetnénk, mind a boldogságot,
s szeretettel jobbá tennénk az egész világot?

Aranyosi Ervin: Mi lenne, ha a Karácsony…

Reklámok
Hozzászólás »

A karácsony története

Ezt a bejegyzést utómikulásnapi ajándéknak szánom, szíves engedélyetekkel. 🙂 Tudom, tudom, a télapó már vasárnap ellátogatott hozzánk, de olyankor a blogon a vasárnapi tanmesék ideje van, így most egy kis késéssel szeretnék tisztelegni az öreg szakállas előtt.

Néhány éve leltem rá erre a kedves filmre és azóta szorgalmasan meg is nézem mindig, az ünnepi időszakban.

kartör.

A 7 éves Nicolas Lappföldön él szüleivel és kishúgával, akik egy téli estén tragikus balesetben életüket vesztik. A falu lakói úgy döntenek, hogy az árván maradt kisfiút közösen nevelik fel. Így Nicolas minden egyes családnál egy teljes évet tölt és karácsonykor költözik át az új családhoz. Hálából pedig mindig farag apró kis állatfigurákat a gyerekeknek.

Nicolasnak évről évre több munkája akad, a családok bővülnek és egyre több gyereknek kell ajándékot készítenie. De ő nem bánja, apja régi bicskájával szívesen faragja a kis figurákat.

Egy ínséges esztendőben egyik család sem tudja magához venni a kis árvát, így kerül a falu mogorva asztalosához, az öreg Isakkihoz. Hamar kiderül azonban, hogy a goromba öreg nem is olyan goromba és végül nem csak barátságot kötnek, de igazi apa-fiú kapcsolat alakul ki közöttük…

„Pár éven belül a titokzatos ajándékozó a gyermekmesék főszereplője lett. Néhányan esküdtek rá, hogy manókat láttak ajándékot vinni. Mások arra, hogy egy gyerekszerető törpe hozott nekik ajándékot a kéményen át. Olyat is meséltek, hogy angyalok vagy tündérek jártak a falu felett. Szerencsére rám senki sem gyanakodott…”

Kedves történet ez szeretetről, ünnepről, ajándékozásról és ha igazi, gyönyörűséges fehér havas tájban szeretnél gyönyörködni, akkor mindenképpen meg kell nézned ezt a filmet! 🙂

 

Hozzászólás »

Karácsonyi történetek #1 – Az önző óriás

Amint legutóbbi bejegyzésemben említettem nektek, az adventi időszakot nem csak elcsendesedésre, de visszatekintésre is szeretném használni. Épp az ünnepre hangolódó cikkeket böngésztem, amikor arra gondoltam, hogy idén decemberben is jó lenne egy bejegyzés sorozatot indítani, ami a közelgő ünnepre hangol minket. Így jutottam a megoldáshoz, hogy kedvenc karácsonyi történeteimet osztom meg veletek az elkövetkezendő hetekben. A legelső ezek közül Az önző óriás története, ami igazából talán nem is karácsonyi, nekem mégis az ünnepekhez, a téli időszakhoz, a várakozáshoz kapcsolódik valamiért. Talán azért, mert a várakozás időszaka a meseolvasásra kiválóan alkalmas, ezért én ilyenkor szorgalmasan böngészem a meséket.

azönzöoriás

Oscar Wild: Az önző óriás

Iskolából jövet minden délután bementek a gyerekek játszani az óriás kertjébe. Szép, nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. S a fű között, mint a csillagok, itt is, ott is gyönyörű virágok nyíltak, és volt a kertben tizenkét őszibarackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel meg súlyosan ült rajtuk az érett gyümölcs. A fákon madarak tanyáztak és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba-abbahagyták a játékot, és az énekre figyeltek. – Milyen jó itt! – kiáltották egymásnak. Egy nap aztán hazatért az óriás. Barátjánál volt látogatóban, a cornwalli óriásnál, és hét esztendeig időzött nála. De hogy letelt a hét év, s ő elmondta már minden mondandóját, hiszen a szó belőle se áradt parttalan, elhatározta, hogy hazatér a kastélyába. Amikor megérkezett, látta, hogy a kertben gyerekek játszanak. – Mit csináltok ti itt? – kiáltott rájuk durva, nagy hangon, és a gyerekek elszaladtak. – Az én kertem az én kertem – mondta az óriás -, ezt mindenki beláthatja, és én nem engedem, hogy kívülem bárki is játsszék benne. – Magas fallal vette hát körül és kiakasztott egy táblát: A KERTBE LÉPNI SZIGORÚAN TILOS! Igen-igen önző óriás volt. Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az ország- úton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek. – Milyen jó is volt odabent – mondogatták. Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy. – A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották -, így hát itt élünk majd egész éven át. A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét. – Pompás egy zug ez – mondta -, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég. – Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre -, remélem, majd csak megváltozik az idő. 46 De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között. Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá. – Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett. És ugyan mit látott? Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt. És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett. – Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett. Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is. – Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ. Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle. – De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára. Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta. – Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már! – Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják hol lakik, és nem is látták ezelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott. Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette. – Hogy szeretném látni! – mondogatta. Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében. – Sok szép virágom van – mondta -, de mégis a gyerek a legszebb virág. Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok. Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett. Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta: – Ki merészelt sebet ütni rajtad? Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát. – Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté! – Megállj – felelte a gyerek -, mert az én sebeim a szeretet sebei. – Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt. A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz velem az én kertembe, a Paradicsomba. És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

LENGYEL BALÁZS FORDÍTÁSA

Ha szívesen hallgatnád meg ezt a mesét a sötét szobában, egy pislákoló gyertya fényénél vagy karácsonyi világításnál, akkor csak kattintanod kell és a mesélő már meséli is 🙂

Hozzászólás »

Adventi időszak

Vasárnap meggyújtottuk az első gyertyát a koszorún és ezzel hivatalosan is adventet hirdettünk. Ez azt jelenti, hogy kezdetét vette az elcsendesedés időszaka. Jó lenne, ha ez az egy hónap valóban az elmélkedésről, a csendről szólna. Szeretnék számvetést végezni az elmúlt évről, egy kicsit visszatekinteni. Átnézni az év eleji terveket és célokat és utána járni, hogy mit sikerült teljesítenem és melyik területen van még elmaradásom és ezzel párhuzamosan egy kicsit előre is tekinteni és terveket kovácsolni az elkövetkezendő esztendőre.

WinterReading

Ha már visszatekintés, akkor nem csak a terveket veszem számba, de itt a blogon is visszakacsintok egy kicsit. Megnézem a tavaly ilyenkor aktuális bejegyzéseket és azokból szemezgetek, inspirálódom. Tavaly sok ünnepre hangolódó bejegyzésem volt, ezek segítségemre lesznek most is a készülődésben. Ha te is szívesen beleolvasnál egy-egy tavalyi cikkbe, akkor itt kiválaszthatod kedvenceidet az ünnepre hangolódó írások közül:

Olvass mesét!

Békés ünnepvárás

Készíts advent naptárat!

Karácsony a kisasszonyokkal

Készíts ajándékot saját kezűleg!

Karácsonyi hálószobák

Illatos karácsonyi mécsestartó

Karácsony a kandalló előtt

Adakozz!

A téli hónapokban szeretem kihasználni a hosszú estéket, gyertyát gyújtani és feltöltődni. Megnézni egy-egy karácsonyi filmet, olvasni valami szépet és így hangolódni a várva várt ünnepre. Már elkezdtem a díszítést is, ami itt egyáltalán nem meglepő, mert nagyon sok helyen már talpig díszben ragyogva állnak a karácsonyfák a nagy napra várva. Kitettem néhány koszorút és mikulásvirágot is és az erkélyemen esténként bekapcsolom az égőkkel teli pici műfát, ami bár még csak nem is karácsonyfa, mégis ünnepi hangulatot varázsol.

Cikkem zárásaként szeretném megosztani veletek Pilinszky János sorait, amelynek szelleme remélem számotokra is olyan adventi hangulatot hoz majd el, amilyet nekem is hozott.

“Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”

Pilinszky János: Advent

Kívánom nektek, kedves olvasóim, hogy örömmel és jól várakozzatok, élvezzétek minden percét! 🙂

Hozzászólás »

Igazi kincsek

A minap anyukám elmesélte, hogy a négyéves keresztlányom megtalálta az apukája – aki az én bátyám – egykori kincses ládikáját és nagyon örült neki. Nekem is ugyanilyen kincses ládám van otthon, mama! – kiáltotta boldogan, majd kíváncsian kinyitotta. Egy pillanat múlva azonban szomorúan konstatálta, hogy a láda üres. Az én ládám is üres mama, nekem sincsenek kincseim otthon, mondta. Anyu vigasztalta, hogy majd vesz neki egy hatalmas gyémántgyűrűt és azt beleteheti. Erre az én négyéves kis unokahúgom azt válaszolta, hogy neki vannak másfajta kincsei és azok belekerülhetnek a ládikóba. Ott van például a sok kő és apró kavics és a sok kagyló, amit még a nyáron gyűjtött össze a tiszai fürdőzések alkalmával.

Kincsesláda

Négyéves keresztlányom gyermeki őszintesége és tisztasága eszembe juttatta, hogy milyen bolondok is vagyunk néha. Nem tudjuk értékelni az igaz kincseket, amik a szemünk előtt hevernek és sokszor még csak észre sem vesszük őket. Például egy gyermek őszinteségét, egy kisbaba mosolyát, családunk szeretetét, szerelmünk közelségét, barátaink törődését, vagy kis kedvencünk kedvességét. Mert hogy ezek az igazi kincsek. Ha pedig tárgyiasított, kézzelfogható kincsekre gondolok, akkor legfőképp fényképek és apró emléktárgyak azok, amik számomra a legkedvesebbek. Utazások emlékei, képek, relikviák és ereklyék. Minden, ami a családommal, szeretteimmel kapcsolatos, legyen az bármilyen apróság is, egy-egy emlék, amit szívesen őrzök.

A kincsek kapcsán még egy rövid történetet szeretnék megosztani ma veletek. Néhány napja a munkahelyen az egyik néni odajött hozzám vacsora után és átadott egy kis ékszeres dobozt. Azt mondta, hogy szeretne meglepni, de ne nyissam ki most rögtön a dobozt, csak ha majd hazamegyek. Én tartottam magam az ígérethez és otthon néztem meg a meglepetést. Egy szép brosstű volt benne, amelyre a nevem volt írva és mellékelt hozzá egy levélkét is. Leírta, hogy a kitűző az anyósáé volt, még az ötvenes években, akit ugyanúgy hívtak, mint engem. Tőle örökölte meg és úgy gondolta, hogy nálam igazán jó helyen lenne és ezért ajándékozta nekem. Teljesen meghatódtam és szóhoz sem jutottam, hogy valaki rám gondol egy ilyen szép gesztussal. Másnap megköszöntem neki és már ha a kincsekről írok ma, akkor meg kell jegyezzem, ez a bross biztosan bekerül az én kincseim közé, a ládikámba.

Cserébe vittem neki egy madaras bögrét, csak mert tudom, hogy teljesen oda van a madaras figurákért. Ezt olyan ajándéktáskába tettem neki, amin egy édes bagoly ül a fán és mellékeltem hozzá egy képeslapot is, amit szintén madárkák díszítenek. Ő persze mondta, hogy nem vár cserébe semmit, de én mégis szeretem viszonozni, ha kapok valamit. Miután felvitte a szobájába és kibontotta, úgy megörült neki, hogy máris visszajött és köszönetet mondott az ajándékért és az apró részletekért, vagyis a madaras képeslapért és ajándéktáskáért is, ami különösen kedves a szívének, mivel a madarak közül is a  bagoly a kedvence. 🙂

Számodra mik az igazi kincsek?

Hozzászólás »

Túl elfoglalt vagy?

Igen érdekes és gondolatébresztő írásra bukkantam a minap Prókai Árpád tollából, amit most szeretnék megosztani veletek. Afféle tanmese ez, ami a keresztényekről szól, végigolvasva a sorokat azonban hamar rájön az ember, hogy a mai ember mindennapjait veszi számba ez a mű és annak összes gondját baját, 12 pontban. A rohanó életmód, a túlhajszoltság, a sok munka, a túl sok információ, a kütyümánia, az időhiány, a stressz és az összes modernkori nyavalya benne foglaltatik, amik miatt egyre jobban elfordulunk a természettől, családunktól, barátainktól és még önmagunktól is és valahogy egyre jobban elfelejtünk embernek lenni és maradni, lassacskán mi magunk is gépekké válunk. Érdemes rászánni néhány percet, ne legyetek túl elfoglaltak elolvasni!

zombik

TÚL ELFOGLALT VAGY?
Hogy rá ne szedjen minket a Sátán. (2Korithus 2:10)
Egyszer a Sátán így szólt a démonok közgyűlésén:
„Amíg a keresztyének közel maradnak Istenhez, nincs hatalmunk felettük. Tehát:
1) Vegyük rá őket, hogy foglalják el magukat lényegtelen dolgokkal.
2) Kísértsük őket arra, hogy költekezzenek túl és verjék adósságba magukat.
3) Vegyük rá őket arra, hogy sokat dolgozzanak üres életvitelük fenntartásán.
4) Vegyük el a kedvüket a családdal töltött időtől, mert ha az otthon felbomlik, nem lesz menedékük a munka után.
5) Terheljük túl elméjüket a televízióval és a számítógéppel, hogy ne hallják, amikor Isten szól hozzájuk.
6) Töltsük meg asztalukat és éjjeliszekrényüket újságokkal és magazinokkal, hogy ne maradjon idejük bibliaolvasásra.
7) Árasszuk el postaládájukat reklámokkal, nyereményakciókkal és „hogyan gazdagodj meg gyorsan” tervekkel; vegyük rá őket, hogy az anyagiakat hajszolják.
8) Tegyünk káprázatos szépségű modelleket a tévébe és a magazinok címlapjára, hogy az emberek csak a külső megjelenésre összpontosítsanak; így majd elégedetlenek lesznek önmagukkal és házastársukkal.
9) Gondoskodjunk arról, hogy a férjek és a feleségek túl fáradtak legyenek az intimitásra, így könnyen elcsábulnak arra, hogy máshol keressenek kielégülést.
10) Hangsúlyozzuk a Télapót és a húsvéti nyuszit, hogy eltereljük figyelmüket az ünnepek valódi jelentésétől.
11) Vonjuk be őket „jó” ügyekbe, hogy ne maradjon idejük az örökkévaló értéket képviselő dolgokra.
12) Tegyük őket önelégültekké. Foglaljuk le őket azzal, hogy saját erejükből dolgozzanak, így sohasem fogják megtudni, milyen öröm az, amikor Isten ereje munkálkodik rajtuk keresztül.
Ha ezt a 12 dolgot következetesen megtesszük, ígérem, működni fog!”

Rájöttél már arra, mekkora különbség van aközött, hogy elfoglalt vagy, és aközött, hogy előrehaladsz abban, amire Isten elhívott? Néha elfoglaltnak lenni azt jelenti: a Sátán igájában lenni.
(Prókai Árpád)

Hozzászólás »

Teremts minden nap!

Mivel ma tízmilliószoros nap van, ezért a témánk mindenképp a teremtés lesz és az, hogyan tudunk egy ilyen sok lehetőséget magában hordozó napot minél teljesebben megélni. Egyszer már írtam nektek itt egy rövidke bejegyzést az Időről időre című filmről. Arról a filmről, amelynek főszereplőjéről kiderül, hogy időutazó. Ebbe a rejtélyes dologba és egyben családi örökségbe az édesapja vezeti be, aki bizony maga is képes az időutazásra. Édesapja később elmeséli hősünknek, hogy ő idővel kétszer élt meg minden napot. Egyszer úgy, hogy megtapasztalta a váratlanul érkező eseményeket, másodjára pedig igyekezett hibáit kijavítani, a problémákat elkerülni és a lehető legjobban kiélvezni minden pillanatot. A fiú ezt nagyon jó ötletnek tartotta, ezért ő is elkezdte apja példáját követni. Idővel azonban rájött, hogy létezik még ennél is jobb megoldás. Az, ha kiélvez minden percet, örül minden apró kis örömnek és megél minden pillanatot, vagyis a jelenben, a mában él. Így hősünk élete ezzel a szemléletváltással egy csapásra megváltozott. Boldogabb, kerekebb, teljesebb életet élt.

anagyhold

Azt gondolom, hogy egy ilyen tízmilliószoros napot nem is ünnepelhetnénk jobban, mint hogy megéljük minden pillanatát és megpróbálunk a mában maradni. Nem a múlton rágódni, nem a jövőn aggódni, csak úgy örülni mindennek, ami most van. A legjobb pedig az az egészben, hogy ha egy napot sikerül így megélni, akkor megtehetjük ugyanezt életünk minden egyes napján.

Hogy egy kicsit megkönnyítsem a dolgot, négy támpontot máris adhatok, amire oda kell figyelni: szavak, tettek, gondolatok, érzések. Ezekkel teremthetünk jót és rosszat is, és ha már ilyen nagy dolgokra vagyunk képesek, akkor igyekezzünk inkább a jó irányba tendálni és a pozitív oldalt erősíteni!

Szavak: kevesebb korholás, önvád és szidalmazás, több dicséret, bók és kedves szó.

Tettek: ahelyett, hogy elveszünk és ártunk, inkább adjunk, adjunk, adjunk, szeressünk, öleljünk és csókoljunk.

Gondolat: csak a jóra, csak a szépre koncentráljunk, ami a lelkünket simogatja.

Érzések: szeretet, szerelem, öröm, boldogság. Ha mi boldogok vagyunk, a környezetünkben élők is boldogabbak.

Kellemes teremtő napot kívánok mindenkinek!

 

Hozzászólás »

Nanowrimo 2015, avagy regényíró verseny a saját szabályaimmal

Rutinos olvasóim már többször olvashattak itt a blogon a Nanowrimoról, arról a furcsán csengő mozaikszóról, ami a nemzetközi regényíró hónapot jelenti. Két éve indultam először és teljesítettem is ezt az eleinte lehetetlennek tűnő kihívást. Én magam sem hittem, de végül bebizonyítottam még magamnak is, hogy egy hónap alatt valóban be lehet fejezni egy regényt. A nagy nemzetközi versenyt minden év novemberében rendezik, ami már csak azért is tökéletes, mert karácsonyra kezedben tarthatod saját regényedet. A cél csupán annyi, hogy napi 1667 szó megírásával hónap végére meglegyen az 50,000 szavas remekműved.

flowandtype

Tavaly nem vettem részt a nagy megmérettetésben, mert épp egy már elkezdett művemen dolgoztam és nem akartam megtörni annak lendületét. Idén viszont úgy döntöttem, hogy ismét ringbe szállok. Néhány változtatást azonban megengedek magamnak, nem ragaszkodom mereven a szabályokhoz. Bár fő szabály, hogy nincs szabály, de alapelvek mégis vannak. Az a jó a Nanowrimoban, hogy bármikor belevághatunk, nem muszáj ragaszkodnunk a novemberhez. Így én most megteszem, már októberben néhány nappal ezelőtt elindultam az egyhónapos úton. Ennek a korai kezdésnek egészen egyszerű oka van. Most támadt egy remek ötletem és én ezt az ötletgyurmát tovább akarom gyúrni, márpedig addig, amíg friss, képlékeny és kedvemre formázhatom. Mert eredeti terveim szerint idén sem indultam volna, ám egy álmatlan éjszakán meglátogatott egy történet, amit már rég el is felejtettem. Eme különös sugallat hatására úgy döntöttem, hogy ez a sztori tetszik annyira, hogy egy hónapot feláldozzák az írás oltárán, a többit meg majd meglátjuk.

A másik dolog, amiben szintén nem fogom a Nano hagyományait követni, az a mennyiséget jelenti. Meg vagyok róla győződve ugyanis, hogy nem attól lesz egy könyv igazi könyv, hogy pontosan ötvenezer szóból áll. Egyáltalán nem! Írtam én már 57000 és 40000 szavas könyvet is. Egyiknél sem az állított meg, hogy elértem az álomhatárt, hanem egyszerűen akkor épp annyi volt bennem. És az az írás lényege, abban van a szépsége, hogy nincsenek szabályok. Így elkezdem írni és lesz, ami lesz. A lényeg, hogy minden nap írjak, nem ragaszkodom a napi 1667 szóhoz sem. Ezer körül jó lenne minden nap teljesíteni, de tisztában vagyok vele, hogy lesznek rosszabb és jobb napok is, illetve lesznek nagyon elfoglalt napjaim is, amikor majd egyáltalán nem lesz időm írni, így a kiesett részeket a szabadnapokon fogom pótolni. De erről szól a Nanowrimo. Egy kihívás, amiben versenyre hívom önmagam és teljesítem azt, ami sokak számára teljesíthetetlennek tűnik, vagyis lehetségessé varázsolom a lehetetlent. És ki tudja, talán egy újabb könyv születik majd ebből a kis történetből, ami egyre jobban bontogatja szárnyait, minél gyakrabban eszembe jut. Ha pedig elakadok benne, akkor folytatom azt a megkezdett három-négy könyvet, amiket félbehagytam és most is ücsörögve várnak rám, hogy továbbbontsam a történetüket.

Talán elmarad egy-két bejegyzés ebben a hónapban, de remélem elnézitek nekem ezt a kis hiányosságot. Ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne haljon ki teljesen a blog. 🙂

Nos, remélem sikerült meghoznom a kedveteket az íráshoz kedves olvasóim és néhányatok lesz olyan bátor, hogy megmérettesse magát akár októberben akár novemberben, akár máskor

Kinek van kedve velem tartani?

Kapcsolódó bejegyzések:

Beszéljünk az írásról!

Nanowrimo 2014

Felkészülés

Utolsó felhívás keringőre

Alex és Emma – regény az életünk

Pro és kontra Nano ügyben

Köszönet a gépírástanáromnak

Hozzászólás »

Hajnali töprengés

Ezt a bejegyzést már jó néhány hete megírtam és azóta is vázlatként várakozott a sorára a többi kis cimborájával együtt. A tartalma mindig aktuális, egy örökké időszerű témáról, az álmatlan éjszakákról, a hajnali töprengésekről és a gondokon való felesleges rágódásról szól. Következzék hát az én örökzöld zöldségem, ami remélem nektek is segítségetekre lesz. Ha mást nem, akkor vígasz gyanánt, hogy nem vagytok egyedül…

Néha úgy kirohannék a világból. Volt már veled is ilyen? Túl sok a munka, túl sok a stressz, a főnök is elviselhetetlen, vagy csak úgy szimplán idegesít még a jelenléte is. Itthon meg tovább stresszelem magam a felesleges információáradattal és azzal fárasztom szegény meggyötört elmémet, hogy a facebookon görgeteg még több információ utána kutatva, ahelyett hogy… Ahelyett, hogy kikapcsolnék, lazítanék egy kicsit.

Így nem ér nagy meglepetésként, ha hajnalban arra ébredek, hogy a gondolatok nem hagynak pihenni. Túlhajszolom magam fizikailag és mentálisan is, aztán meg csodálkozok rajta, hogy reggel négykor a plafont bámulom ahelyett, hogy épp a másik oldalamra fordulnék és az igazak álmát aludnám.

sleepless-nights

Néha túl sok, néha elég mindenből és mindenkiből. Jó lenne ilyenkor –  ha nem is a világ végére – legalább Spanyolországig elrohanni és ott részt venni a Camminon. Elrohanni a teendők, a felelősség elől, csak úgy hagyni csapot papot és lelécelni egy kicsit. Egy hónapig csak menni és menni. Csak akkor beszélni, amikor én akarok, akkor megállni, amikor szükségem van rá és akkor enni, amikor megéhezem. Friss levegőt szívni, szép tájakat látni, elszakadni a modern kor nyavalyáitól, a sok kütyütől, az internettől. Eltávolodni egy kicsit mindentől ami olyan ismerős, idegenbe menni, világot látni, fejest ugrani az ismeretlenbe. Hajh, de szép is volna! 🙂

De az ember nem mindig teheti ezt meg, mert ott van az a fránya de. Képzelődni azonban szabad, sőt kötelező. Néha csak így lehet túlélni a hétköznapokat. Általában már az is felszabadító, ha gondolatban elkalandozok egy kicsit. Ilyenkor muszáj kihasználnom ezt az időt, ha már ébren fetrengek, álmatlanul. Akkor csapjunk a lovak közé és legyen hasznos ez az álmatlan éjszaka! Nos, valahogy így telt a szerda hajnalom is. Az is csak egy volt azok közül az álmatlan éjszakák közül, amikor kínomban már a holdat is ugatnám, csak történjen végre valamit. Utólag egyáltalán nem bánom, mert fejemben megszületett két bejegyzés ötlete ( most épp az egyiket olvasod), egy mese és egy regény vázlata is. Talán mégiscsak lehet haszna annak is, ha néha besokall az ember. És ha Spanyolországig nem is szaladtam el, azért megterveztem, hogy másnap mivel hozhatnám egy kicsit rendbe megsebzett testemet, lelkemet és szellememet. Igen, mert hogy van más megoldás is, nem csak kirohanni a világból. .

sleepless-nights (1)

A legviccesebb az az egészben, hogy mire reggel az ébresztőórám csörgött, olyan mélyen aludtam, hogy azt sem tudtam hol vagyok. Úgy látszik a túl sok ötletelésbe végül mégiscsak sikerült belealudnom. Ha másra nem, hát altatónak biztosan jó a tervezés. Akkor már egyáltalán nem láttam olyan sötéten a dolgokat, mint hajnalban. Egyrészt volt időm alaposan átrágni és átgondolni mindent és a buddhisták listaíró módszerét követve hamar tisztáztam magamban, hogy két hét múlva valószínűleg már csak nevetni fogok azon, amin most rágódom, vagy nem is fogok rá emlékezni. Másrészt, annyi jó ötletem támadt ez alatt az egy-két álmatlan órácska alatt, hogy ha másért nem, értük biztosan megérte egy kis álmatlan forgolódás.

Mivel szerdán szabadnapos voltam, így nem bántam a hajnali ébrenlétet. Csak reggel kellett az étterembe bemennem pár órára, de azt fél lábbal is kibírtam. Különben is, ez a munka nekem amúgy sem munka igazán, én inkább reggeli meditációnak és ötletelésnek nevezem. Ilyenkor támadnak ugyanis a legjobb gondolataim, amit később felhasználok bejegyzésekben, vagy könyvekben.

Később sétáltam egy jó nagyot Mandyvel, ami azonnal megtette jótékony hatásait, sokkal felszabadultabban éreztem magam. Finom és egészséges ételeket készítettem magamnak, majd felhívtam az anyukámat és jó hosszasan elbeszélgettünk. Délután nekiálltam lejegyzetelni a hajnali ötleteket és a sok írástól még jobb lett a hangulatom. A munka mindig jótékony hatással van az ember lányára, még akkor is, ha tiltakozik ellene és semmi kedve hozzá. Utólag mindig azt mondom, na, mégiscsak megérte. Legalábbis nálam mindig beválik, nem tudom, ti hogy vagytok vele.

legendssay

Később olvastam is, majd néztem a farm ahol élünket, ami megint beváltotta hozzáfűzött reményeimet. Vagyis elrepített egy olyan csodavilágba, ahol nincs nyüzsgés, nincs erőszak, nincs túl sok információ, csak könnyed szórakozás, kedves emberek, vidéki idill és kalandos történetet. Most sem kellett csalódnom Ingallsékben, ez alkalommal is kiváló vendéglátók voltak.

Aztán volt egy kis meseolvasás és meseírás is. Napoztam az erkélyen a kiskutyámmal és közben gyönyörködtem a még mindig szorgalmasan virágzó növényeimben.

Mindezek mellett kevesebbszer kukkantottam rá a netre és volt egy kis om mani padme hum is, csak a lelkem simogatása végett. 🙂 Valahogy így telt ez a nap, ami ahhoz képest ahogy indult, végül egész jól végződött.

Neked mi a praktikád álmatlan éjszakák ellen?

2 hozzászólás »

Értékelni…

Sokszor nem értékeljük, sőt még csak észre sem vesszük mindazt, amink van, ami körülvesz minket. Természetesnek vesszük, hogy szép lakásban élünk, számunkra kedves tárgyak között. Hogy reggelente autóba, buszra, vonatra szállunk, és nem kell kilómétereket gyalogolnunk. Hogy van állásunk, amiért fizetést kapunk és nem kell nélkülöznünk, éheznünk. Hogy szeretteink körülvesznek minket, van ki mellett álomra hajtani a fejünket, van kit szeretnünk és van, aki viszont szeret minket.

Az egészségünk is azon értékeink közé tartozik, amikről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, különösen, ha minden rendben van. Természetesnek vesszük, hogy dobog a szívünk, hogy látunk, hogy hallunk, hogy ízlelünk, hogy sétálunk, hogy átöleljük kedvesünket és hogy jól érezzük magunkat. Csak akkor jut eszünkbe milyen nagy kincs is az egészség, amikor valami baj van. Néha már egy apró jel, egy kisebb probléma is figyelmeztet, hogy jobban kéne rá vigyáznunk. Ha megfájdul a fogunk, ha migrén, vagy nátha gyötör minket, akkor valahogy egyből eszünkbe jut, hogy milyen jó is amikor jól vagyunk, hisz az a normális, az a természetes.

wathcing the view

Nemrég említettem nektek, hogy ismét A farm ahol élünk őrületben égek (néhány évente rámtör ez a láz). Épp az ötödik évadhoz értem, amikor Mary – a legidősebb az Ingalls lányok közül – elveszíti a szeme világát. Többször is láttam már ezeket a részeket, mégis mindannyiszor döbbenetes hatással van rám. Az érzés szinte letaglóz, a gondolat, hogy min kell keresztül mennie egy embernek, aki egyik napról a másikra megvakul. A kétségbeesés, a félelem, a szorongás, az aggódás és a tehetetlenség uralkodik el mindennapjain és hosszú-hosszú időbe és nagyon komoly munkába telik, hogy ismét elfogadja önmagát. Hisz egy új világ vár rá, új szabályokkal, új szokásokkal és új szereplőkkel. Egy idő után azonban rájönnek, hogy ebben a világban is rengeteg szépség rejlik, csak meg kell találni őket.

A minap az étteremben dolgoztam és kinéztem az ablakon, hogy egy kicsit gyönyörködjem a reggel fényeiben és az akkor éppen csendesen pihenő óceánban. Láttam ott egy kutyát, akit épp abban a pillanatban engedett szabadon gazdája. Rengeteg sirály volt a parton, a varjakkal hadakoztak, mert valami friss zsákmányra bukkantak. A kutya persze alig várta, hogy közéjük ronthasson és abban a pillanatban, ahogy lekerült róla a póráz, már vágtatott is közéjük, mint egy táltos paripa és nyomban szétkergette a madársereget. Aztán boldogan és elégedetten loholt tovább és úgy nyargalta be az egész öblöt, hogy öröm volt végignézni. A gazdája is magasba emelte a kezét és úgy jelezte a kutyának, hogy igen, látom milyen boldog vagy, látom milyen szabadon futsz, veled örülök én is. Csodás pillanatok voltak, jó volt csak úgy észrevétlen tanúja lenni ennek az egésznek. Közben egy jó kis nóta szólt a rádióból, olyan tökéletes volt, ez az élet és a véletlenek által rendezett kis jelenet. Aztán a nap lassan kibújt a felhők közül és bevilágította az egész öblöt. Az óceánon ringatózó kacsákkal, az őszi színekben öltöztetett fákkal és tájjal együtt. Olyan jó volt mindezt látni és én hálát is adtam azért, hogy láthatok és kiélveztem ennek a néhány pillanatnak minden egyes részletét. Azt, ahogy a nap lassan bevilágította a tájat, majd elérte az éttermet és ott az üvegablakokon keresztül az én arcomra is rászórta sugarait. Szentimentálisan hangzik, pedig nem túlzás. Jó volt ott lenni, jó volt átélni és a pillanatban, a  mostban élni. Olyan ritkán tesszük meg, olyan ritkán értékeljük, pedig nem ártana néha odafigyelni rá!

Mostanában bukkantam rá a Vak-vagány blogra is, amelyben Horváth Nikoletta mesél mindennapjairól és arról, hogy milyen az élete. Szívből ajánlom nektek az írásait, érdekes olvasni róla, milyen pozitívan látja a világot. Ugyanazt a világot, amelyben mi látók is élünk, mégis sokszor képtelenek vagyunk meglátni az élet napos oldalát. Minden csodálatom az övé, amiért és ahogyan képes meglátni a fényt egy sötét világban.

Hozzászólás »