Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Vasárnapi tanmese – Egy teáscsésze megpróbáltatásai

beautiful-cup

Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:

– Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.

A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze – legnagyobb meglepetésére – megszólalt:

– Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!

– Hagyj békén! – üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:

– Még nem.

Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.

– Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:

– Még nem.

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot.

Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni.

Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:

– Még nem.

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.

– Most már jobb. – gondoltam.

Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.

– Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:

– Még nem.

Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok.

Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:

– Még nem vehetlek ki.

Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.

Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:

– Nézd meg magad!

Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:

– Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!?! – hitetlenkedtem. – Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam.

– Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta – tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.

Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történik velem?” Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!

 

Reklámok
Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A sasfióka

A tyúk azt hiszi, hogy csibét keltett ki, és a “csibe” egyre csak nő. Gyorsabban nő, mint a testvérei, s jár-kel az udvaron. Egész életében arra van nevelve, hogy magot kell felcsipkednie a talajról. Ha szerencséje lesz, kihúz a földből egy gilisztát. Arra van tanítva, hogy nem szabad a kerítésen kívül mennie, különben meg lesz büntetve. És ez így van rendjén, mert ez mindig is így volt. Így van a kis csirke (sas) nevelve…

A kis sas úgy is viselkedik, mint a többi csibe. Jár-kel az udvaron, szedegeti a magot. Egyszer, amint így kapirgál, felnéz az égre, s mit lát: egy óriási sast, amely csodálatosan repül.

A kis sas megszólal: „Gyönyörű lenne, ha én is tudnék ilyen csodálatosan repülni.”

A sas meghallja, s így szól hozzá: „Hiszen te repülhetsz.”

„Á, dehogy. Én még a kerítésen kívül sem mehetek. Magot kell kapirgálnom. Ha jól megy, kihúzok magamnak egy gilisztát és egyszer talán vasárnapi ebédként végzem majd. Így volt ez mindig.”

„De te repülhetsz. Legalábbis megpróbálhatod.”

„Hogyan?”

„Normálisan. Úgy, mint én. Próbáld meg. Lehet, hogy párszor lepottyansz. Lehet, hogy az elején nem sikerül. De legelőször is meg kell próbálnod.”

A beszélgetést meghallja a tyúkanyó, odaszalad és rákezd: „Ki látott már ilyet, hogy egy tyúk repüljön? Itt maradsz és kész.” Szól hozzá a sas: „Próbáld meg. Amíg nem próbáltad meg, nem tudod, hogy sikerül-e.”

A tyúkanyó erre ezt mondja: „Itt maradsz. Nem mehetsz el az udvarról. Egész életedben azt magyaráztam, hogy te nem tudsz repülni. A kerítés mögé sem szabad menned!”

A kis sas egy darabig tétovázik, nem tudja, mitévő legyen. Odasereglenek hozzá a csibebarátai, akik végül meggyőzik arról, hogy nem képes repülni, és ezért ő meg sem próbálja. A sasfióka ezek után az egész életét abba a tudatban éli le, hogy ő egy átlagos tyúk, akinek semmi keresnivalója nincs az égen a sasok között.

A tanulság:

“Tartsd magad távol azoktól, akik le akarják törni az ambíciódat! A “kis” emberek mindig ezt teszik, de a nagyok éreztetik veled, hogy te is naggyá válhatsz.”

(Mark Twain)

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Tudni akarom, mire vagyok képes

see-gull

Reggel volt, s az új nap sugarai aranyszikrákat csiholtak a tenger lágy fodrain. Mintegy másfél kilométernyire a parttól halászcsónak ringatózott a vízen, s a levegőn átcikázott a Reggelire Gyülekezés híre – ezernyi mohón ügyeskedő sirály csapott le, hogy egy-két falatot harcoljon ki magának. Kezdetét vette egy új nap.

De távolabb, magányosan, túl parton és csónakon, egyes-egyedül, magára utalva, Jonathan Livingston sirály gyakorolt. Vagy harminc méterre a levegőben lefelé meresztette hártyás lábát, égnek emelte csőrét, és azon erőlködött, hogy szárnyát szűk ívbe görbítse. Fájt. Az íveléssel lassítani tudta a repülését, már annyira lassult, hogy a szemébe vágó szél zúgása suttogássá halkult, mígnem az óceán megállt alatta. Megfeszített figyelmében szeme résnyire szűkült, visszafojtotta a lélegzetét, minden izmával próbálta szárnyát még… egy… kicsit… görbíteni… Aztán tollai összeborzolódtak, átesett és zuhanni kezdett.

A sirályok tudvalevőleg sohasem hibáznak, sohasem esnek át. Szégyen és gyalázat egy sirályra, ha átesik.
Csakhogy Jonathan Livingston sirály – a szégyentelen, aki megint nekifogott izomszakasztó ívbe görbíteni a szárnyát – lassabban repült, és ismét csak átesett -, nem volt rendes madár.
A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerűbb repülést megtanulja – azt, hogyan jusson el a partról az ennivalóhoz és vissza. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni.
Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel aligha lesz népszerű a többi madár szemében. Még a saját szülei is szorongva figyelték, hogy Jonathan naphosszat gyakorol, százszámra próbálja a víz közeli siklásokat.

Nem tudta, miért, de ha például szárnya hosszának felényi magasságában repült a víz fölött, kevesebb fáradsággal tovább bírt megmaradni a levegőben. Siklása nem a szokásos módon végződött, nem a lábát előrenyújtva csobbant bele a tengerbe, hanem áramvonalasan a törzséhez simított lába hosszan, laposan szántotta a víztükröt. Amikor pedig a partra is felhúzott lábbal szállt le, majd lelépkedte, milyen hosszan csúszott a homokban, szülei valóban erősen aggódni kezdtek.
– Miért, Jon, de hát miért? – sopánkodott az édesanyja. – Miért esik neked ennyire nehezedre, hogy olyan legyél, mint a többiek? Miért kell olyan alacsonyan röpködnöd, mint a pelikánoknak vagy az albatroszoknak? Csupa csont és toll vagy már, fiókám!
– Bánom is én, ha csont és toll vagyok, mama. Tudni akarom, mire vagyok képes a levegőben és mire nem, ennyi az egész. Egyszerűen tudnom kell.
– Figyelj rám, Jonathan – mondta édesapja békülékenyen. – Nemsokára itt a tél. Ritka lesz a bárka, és a halak a mélybe húzódnak. Ha már mindenáron tanulni akarsz, azt tanuld meg, mit ehetsz, és hogyan jutsz hozzá. Szép, szép ez a repülés-dolog, de a siklást nem lehet megenni. Ne feledd, azért repülsz, hogy ehess.
Jonathan szófogadóan bólintott. Néhány napig igyekezett is úgy viselkedni, mint a többi sirály; valóban igyekezett, együtt vijjogott és vagdalkozott a rajjal a mólók és a halászcsónakok körül, le-lebukott a vízbe halfoszlányok, kenyérdarabkák után. De nem sok sikerrel.
Semmi értelme, gondolta, miközben szándékosan a sarkában lévő éhes öreg sirály elé ejtette a nehezen megszerzett ajókát. Időfecsérlés, ahelyett, hogy repülni tanulnék. Annyi mindent nem tudok még!

R i c h a r d B a c h – Jonathan, a Sirály (részlet)

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Paracelsus rózsája

Small_Red_Rose

Read the rest of this entry »

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Telefonhívás

please,hold

Telefonhívás érkezik Istenhez:
– Halló, jó napot kívánok! Beszélhetnék Istennel?
– Jó napot! Kapcsolom!
– Jó napot, Lelkem! Figyelmesen hallgatlak!
– Uram, előttünk az Új Év! Kérlek,teljesítsd a kívánságaimat!
– Természetesen, mindent, amit kérsz! De előtte kapcsolom neked a kívánságokat teljesítő osztályt, igyekezz megérteni, milyen hibákat követtél el a múltban!
… Gépi hang a telefonban: „Kérem, várjon… azonnal kapcsolunk téged a kívánság osztály ügyfélszolgálatosával”
…Várom….
– Üdvözlöm! Mit szeretne megtudni?
– Jó napot kívánok! Engem az Úr átirányított önökhöz és mondta, mielőtt új kívánságaim teljesítését kérném, jó lenne meghallgatnom az előzőeket.
– Értem, egy pillanat…. Megvan! Lelke minden kívánsága. Hallgatja?
– Igen, figyelem!
– Kezdjük a múlt évvel:
1. Unom már ezt a munkát! (teljesítve: „ez a munka megunva!”)
2. A férjem nem figyelmes velem! (teljesítve: „nem figyel!”)
3. Jaj, csak egy kevés pénzt kérek! (teljesítve: „pénzt – keveset!”)
4. A barátnőim hülyék! (teljesítve: „hülye barátnők!”)
5. Bármilyen kis lakás is jó lenne! (teljesítve: „a 10. emeleten a tető alatt, a tető beázik. Kértél: „bármilyent”!)
6. Ha lenne egy kis autóm! (teljesítve: van egy 20 éves kis Polski autód)
7. Jó lenne már szabadságra menni, bárhová, csak menni! (teljesítve: az anyóshoz a telekre, épp most szüksége van munkaerőre)
8. Senki sem ajándékoz nekem virágot! (teljesítve: nem ajándékoz!)
– Folytassam? Itt kb. egy évre való olvasni való van!
– Nem, nem, mindent megértettem! Visszakapcsolna a Teremtőhöz?
—————————————————————-

– Uram, mindent megértettem! Ezentúl minden gondolatomra odafigyelek, még a legcsekélyebbre is! Kérem, csak pozitív gondolatokat küldj nekem! Kérlek, segíts megérteni, hogy Te mindig segítesz nekem és mindent teljesítesz! És most pedig szeretném alaposan átgondolni. Hívhatlak később?
… nevetés a telefonban…
– Természetesen kedvesem. Amikor csak akarod!
Imáidban ne panaszkodjál az Istennek, hogy neked minden rossz.
Azt gondolhatja, hogy te még nem tudod, mi igazából a ROSSZ, és megmutatja neked.
Mondd az Istennek, hogy nálad minden jó, és te jól érzed magad! Legy hálás mindenért amid van .
Akkor azt fogja gondolni:
„Ej-ej, kedvesem, te még nem tudod, hogy mi az igazi JÓ”
– és megmutatja

Hozzászólás »

Heti útravaló – Mi lenne, ha a Karácsony…

lampionos

Mi lenne, ha a Karácsony, a szeretetről szólna?
Ha minden ember szívében egy apró gyertya volna?
Mi lenne, ha meggyújtanánk, s fénye mást elérne?
Mi lenne, ha a fény körül mindenki elférne?

Mi lenne, ha így, közösen, őriznénk a lángot,
szeretettel beragyognánk az egész világot?
Az ajándék, a szeretet, s a kedvesség lenne,
ha világunk Karácsonykor, újjá is születne.

Mi lenne, ha a Karácsony sosem érne véget?
Szeretetben és békében kezdenénk új évet?
Mi lenne, ha megváltoznánk, s emberibbé válnánk?
Mi lenne, ha meg is tennénk, nem csak megpróbálnánk?

Mi lenne, ha nem vennénk el, s megpróbálnánk adni,
s mindenkit, ki emberré lett, el tudnánk fogadni?
Mi lenne, ha megélhetnénk, mind a boldogságot,
s szeretettel jobbá tennénk az egész világot?

Aranyosi Ervin: Mi lenne, ha a Karácsony…

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A legkisebb cinke

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.

A nyárt követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.

Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.

kiscinke

Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megcsillant a szeme előtt. Egy kertes ház ablakából világított ki az utcára a sziporkázó, tarka fényesség. Leszállt az ablakpárkányra és befelé bámult. Az üvegen túl, a szobában, hatalmas zöld fenyő terpeszkedett. De nem ám olyan egyszerű, mint odakinn a parkban, hanem talpig díszben pompázott. Tarka üvegégők, csillogó gömbök, kacskaringózó girlandok ékítették.

Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban két kíváncsi gyermekarc közeledett az ablakhoz, amitől megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.

Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes karácsonyfához. A fa most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat. Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a pompás fában, majd útra kelt.

Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta a csodálatos karácsonyfa, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.

A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a varázslatos szépségű fa? Egyenesen odarepült, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki végigszórta az ablakpárkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.

Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli faágon lógó aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!

Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak aprócska szárnyától tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, kövessék őt, és már fordult is vissza. A faágra felfüggesztett házikót ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék, és boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, még sokáig gyönyörködtek a  csodaszép fenyőfában.

Az ablak túloldalán pedig a madáretetőt elkészítő apuka, meg a kölesszemekről gondoskodó gyerekek örültek a boldog cinkék látványának. És ettől vált igazán teljessé a Karácsony, a szeretet ünnepe.

Írta: Mester Györgyi

 

4 hozzászólás »

Karácsonyi történetek # 3 – Csaknekemünnep

A Bezzeg az én időmben után egyértelműen Fehér Klára rajongó lettem, így a karácsonyi történetek közül sem maradhatnak ki az írásai. Erre az alkalomra egy novellát választottam, ami a közelgő ünnep fényében arra világít rá, hogy minden nap lehet ünnep, mindez csak rajtunk múlik.

csillagos

Csaknekemünnep

Mindenki tudja, hogyan kell az ünnepnapokat megtartani. Vasárnap tovább alszunk. Kará­csony­­kor megajándékozzuk és szeretjük egymást. Nemzeti ünnepen fellobogózzuk házainkat. Név­napra dísztáviratot küldünk. Fizetésemeléskor és előléptetéskor iszunk. Általában eszünk és iszunk a jeles napokon.

De mi van a Csaknekemünnepen?

Azokon a napokon, amelyeket nem jelöl piros betűvel a naptár, nincs munkaszünet, és mégis…

Ifjú költő barátomnak nyomdában volt az első kötete. Már réges-régen. A mi könyvkiadásunk ugyanis horatiusi eszméken nevelkedett: kilenc évig érleli a művet.

Az ifjú költő gyakran álmodott a nagy napról, amikor az első, friss, festékszagú példányok megszületnek. Behívják a kiadóba, a főszerkesztő kezet ráz vele, vállára vereget, talán kávéval is kínálja. Esetleg szerződést ajánl a következő kötetére. Hónapokig nem mert érdeklődni, hogy mikor lesz hát kész az a könyv, csak ólálkodott a kiadó tájékán, de nem tudott meg semmit. Végül is megunta a várakozást, dobogó szívvel feltárcsázta a kiadót.

Kapcsolták jobbra-balra, megszakadt a vonal, újrakezdte. Végre jelentkezett a műszaki osztály, onnan is egy leányhang: „Ki beszél?” „Tiszta… Tisztalélek Gergely.” „A könyv címét mondja!” „Enyém a Világegyetem” – suttogta száraz torokkal a költő. „Ja, hát az a könyv már két hete megjelent, menjen be a raktárba, felszedheti a huszonnyolc ingyenpéldányát.”

A költő dúltan rohant a szerkesztőjéhez, aki vállat vont.

– Édes öregem, a mi kiadónknál évente négyszáz kötet jelenik meg, minden munkanapra egy egész háromtized remekmű esik. Csak nem képzeled, hogy népünnepélyt rendezünk!

Vagy egy másik történet:

Szomszédunknál kisfiú született. Az ifjú apa berohant a klinikára (persze nem tudom, hogy ha lánya született volna, akkor is úgy rohan-e?), látni akarta az újszülöttet. A klinikákon, nagyon helyesen, nem lehet a kisdedeket összefogdosni, megpuszilgatni, csak ipari tévén nézhetik a hozzátartozók. Ámde szomszédunk, mint mesélte, hiába várakozott délután háromtól este nyolcig, hogy Zénó Csongor Rolandot megpillanthassa, mert a képernyőn egész délután egy pucér kislányt mutogattak. Hiába, a tévéhez protekció kell. A felháborodott atya felrohant az ügyeletes orvoshoz, panaszkönyvet kért, tiltakozott. De az orvos békéltetőn mosolygott. „Ugyan, kedves apuka, én elhiszem, hogy magának rettenetesen nagy szenzáció egy újszülött. De tudja, a nővér naponta tizennégyet lát belőle.”

De folytathatom.

Kovácsék nyolc éve gyűjtöttek új bútorra. Kuporgattak, takarékoskodtak, hónapokon át nézték a kirakatokat, tervezgettek, latolgattak, rajzolgattak, kimérték az új bútorok helyét, azután ünnep­lőbe öltözött a család, együtt vonultak be az áruházba, ahol is senki sem tudott arról, hogy ez a nap Csakkovácséknak ünnep, és úgy szolgálták ki őket, ahogy kiszolgálták.

Vagy Peták néni nagy keservesen rászánta magát, hogy most igazán kihúzatja azt az odvas zápfogát, amely négy éve kínozza. Tiszta ruhát vett, tiszta kendőt kötött, csipkés zsebkendőt tett a zsebébe, és elindult, elfogódottan és ünnepélyesen az SZTK-ba, és azt remélte, hogy ha nem is kap rangot, rendjelet bátorsága jutalmául, de megünneplik a Csakpetáknéninekünnepet, kap némi biztató mosolyt, emberi szót, hogy „nem fog fájni, mindjárt túl lesz rajta, okos dolog ezt kidobni” – ehelyett hogyan folyt le az ünnepség? „Na, nyissa ki végre a száját, ne cirkuszol­jon, kétszázan várnak odakinn!”

És elmondhatnám még Forgó néni Csaknekemünnepét, aki egyedül él, és nincs senkije, és elhatározta, hogy kis nyugdíjából egyszer különösen jó ebédet főz. Bement a henteshez, és kért egy szép szelet disznócombot. „Egy egész szeletet? – érdeklődött a hentes. – Talán munkavacso­rára várja a Biztonsági Tanácsot?”

És Csaknekemünnep volt Kenéz bácsi utazása is a kis unokájához Budapestről Békéscsabára, felpakolt mindenféle jót két kosárral, és amikor üggyel-bajjal fel akarta vinni a csomagokat a vonatra, akkor a mögötte sorakozók lelkesen ünnepelték: „Mozgás, fater, ha mi mozgatjuk, kiszáll a Tejútrendszerből.”

Persze, nem hibáztatom a könyvkiadót, a klinikai tévét, a bútorüzletet, az útitársakat, senkit, elvégre nem tudhatták, hogy embertársunknak ünnepe van, nem viselt kokárdát, jelvényt, kék szalagot, mint az érettségizők, sem koszorút, mint a menyasszonyok. Más lenne a helyzet, ha a Csaknekemünnepnek is volnának külső jegyei, mint a karácsonynak a karácsonyfa vagy a Mikulásnak a puttony. Gondolkoztam is, nem lehetne-e valami megkülönböztető jele annak, akinek éppen Csaknekemünnepe van? Esetleg karszalag, úttörőnyakkendő, virágcsokor a kézben, felirat a trikón vagy díszes sisak? Amíg ezt nem tudjuk valahogy megszervezni, azt ajánlom, legyünk figyelmesek és kedvesek embertársainkhoz, mert nem tudhatjuk, hátha valamelyiküknek aznap Csaknekemünnepe van. Vagy talán éppen ettől lesz.

Forrás: Mek.hu

Ha több művet is szeretnétek olvasni Fehér Klárától, akkor kattintsatok ide!

Egyéb karácsonyi történetek:

Az önző óriás

Háromkirályok ajándéka

Hozzászólás »

Karácsonyi történetek # 2 – Háromkirályok ajándéka

Az önző óriás után következzék egy újabb karácsonyi kedvenc, a Háromkirályok ajándéka:

hárokirály

“Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba – neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja.

Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból.

Míg a ház asszonya a zokogás első stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül, nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek bizony könnyen rásüthetnék ezt a minősítést.

Lent a lépcsőházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy villanycsengő, amelyből a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint egy névjegy a következő névvel: „Mr. James Dillingham Young”.

A Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéből származik, amikor viselőjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz dollárra zsugorodott, a Dillingham név betűi is annyira elmosódtak, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba, Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.

Della kibőgte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze, ennyiből vehet Jimnek ajándékot. Az ő Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán értékes holmit – ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona legyen.

A szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban megjelenő tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéről. Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.

Egyszer csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör előtt, s teljes hosszában leengedte.

James Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.

Mint mondtam, Della leeresztette gyönyörű haját: térden alul ért csillogó, hullámzó, rőt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán gyorsan, idegesen megint feltűzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméből a kopott piros szőnyegre.

Magára kapta elnyűtt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsőn, ki az utcára.

Meg sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban.” Della felrohant az emeletre, majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.

A Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.

– Megveszi a hajamat? – kérdezte Della.

– Attól függ – mondta az asszony. – Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.

Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.

– Húsz dollár – mondta az asszony, szakértő mozdulattal megemelve a nehéz fürtöket.

– Adja ide a pénzt, de gyorsan – mondta Della.

Rózsaszín lepkeszárnyon repült el a következő két óra. Della végigjárta az áruházakat. Ajándékot keresett Jimnek.

Nagy sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerű, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta – bár ilyen egyszerű volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az Órához. Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a láncra egyaránt jellemző.

Huszonegy dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett. Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely társaságban, mennyi az idő. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska bőrszíjra volt felerősítve.

Hazatérve Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás. Elővette a sütővasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a nagylelkűséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni óriási feladat.

Negyven perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett, mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel szemlélte tükörképét.

– Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát – gondolta magában –, akkor biztosan azt mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?

Hét órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén állt a forró serpenyő.

Jim pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta Jim lépteit a lépcsőházban, lent az első emeleten, s erre hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerű, mindennapi dolgokért, s most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!

Kinyílt az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új felöltőre lett volna szüksége, és nem volt kesztyűje.

Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol. Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméből semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepődés, sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.

Della leugrott az asztalról, és elébe állt.

– Jim drágám – kiáltotta –, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A hajam majd kinő megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az én hajam nagyon gyorsan nő. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen gyönyörű ajándékot vettem neked!

– Levágtad a hajad? – kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb szellemi megerőltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.

– Levágtam és eladtam – mondta Della. – Hát így már nem tetszem neked? Pedig az vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?

Jim furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.

– Azt mondod, nincs meg a hajad? – szólt szinte bárgyú arccal.

– Hát aztán – válaszolt Della. – Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam le. A hajamat szálanként megszámolhatták – folytatta az asszonyka, hirtelen elkomolyodva, édes-melegen –, de ki méri fel, hogy én téged mennyire szeretlek?!… Süthetem már a húst, Jim?

Jim hamar magához tért különös révületéből. Karjába kapta asszonykáját. S mi most tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi egymillió – hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.

Jim kihúzott a zsebéből egy csomagot, s az asztalra dobta.

– Nehogy félreérts, Dell – mondta. – Felőlem levághatod, leborotválhatod vagy megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az első pillanatban.

A fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nőies hirtelenséggel keserves zokogás és jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.

A csomag ugyanis a Fésűket tartalmazta, azt a fésűkészletet, amely már régóta Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörű fésűk voltak, tiszta teknőcből, a szélük ékkővel kirakva, pontosan az az árnyalat, amely az ő hajdani szép hajához illett volna. A fésűk sokba kerültek, Della szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított ékességnél is gyönyörűbb hajfonat… nincs többé!

Della kebléhez szorította a fésűket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére. Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:

– Az én hajam ám nagyon gyorsan nő!

Aztán mintegy leperzselt szőrű kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:

– Jaj!

Jim még nem látta az ő ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott tenyerén. A tompa fényű nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka szenvedélyes szerelmének fényében.

– Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán napjában százszor is megnézheted, mennyi az idő. Add csak ide az órád, hadd lássam, milyen rajta.

De Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledőlt a díványra, kezét a tarkója alá tette, és csak mosolygott.

– Della – mondta –, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, őrizzük csak egyelőre a szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk őket. Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésűket. Süsd ki azt a húst, kérlek.

A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekről, akik hónaposszobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.”

  1. Henry: Háromkirályok ajándéka

 

Hozzászólás »

Adventi időszak

Vasárnap meggyújtottuk az első gyertyát a koszorún és ezzel hivatalosan is adventet hirdettünk. Ez azt jelenti, hogy kezdetét vette az elcsendesedés időszaka. Jó lenne, ha ez az egy hónap valóban az elmélkedésről, a csendről szólna. Szeretnék számvetést végezni az elmúlt évről, egy kicsit visszatekinteni. Átnézni az év eleji terveket és célokat és utána járni, hogy mit sikerült teljesítenem és melyik területen van még elmaradásom és ezzel párhuzamosan egy kicsit előre is tekinteni és terveket kovácsolni az elkövetkezendő esztendőre.

WinterReading

Ha már visszatekintés, akkor nem csak a terveket veszem számba, de itt a blogon is visszakacsintok egy kicsit. Megnézem a tavaly ilyenkor aktuális bejegyzéseket és azokból szemezgetek, inspirálódom. Tavaly sok ünnepre hangolódó bejegyzésem volt, ezek segítségemre lesznek most is a készülődésben. Ha te is szívesen beleolvasnál egy-egy tavalyi cikkbe, akkor itt kiválaszthatod kedvenceidet az ünnepre hangolódó írások közül:

Olvass mesét!

Békés ünnepvárás

Készíts advent naptárat!

Karácsony a kisasszonyokkal

Készíts ajándékot saját kezűleg!

Karácsonyi hálószobák

Illatos karácsonyi mécsestartó

Karácsony a kandalló előtt

Adakozz!

A téli hónapokban szeretem kihasználni a hosszú estéket, gyertyát gyújtani és feltöltődni. Megnézni egy-egy karácsonyi filmet, olvasni valami szépet és így hangolódni a várva várt ünnepre. Már elkezdtem a díszítést is, ami itt egyáltalán nem meglepő, mert nagyon sok helyen már talpig díszben ragyogva állnak a karácsonyfák a nagy napra várva. Kitettem néhány koszorút és mikulásvirágot is és az erkélyemen esténként bekapcsolom az égőkkel teli pici műfát, ami bár még csak nem is karácsonyfa, mégis ünnepi hangulatot varázsol.

Cikkem zárásaként szeretném megosztani veletek Pilinszky János sorait, amelynek szelleme remélem számotokra is olyan adventi hangulatot hoz majd el, amilyet nekem is hozott.

“Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”

Pilinszky János: Advent

Kívánom nektek, kedves olvasóim, hogy örömmel és jól várakozzatok, élvezzétek minden percét! 🙂

Hozzászólás »