Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Szeretet üveg

A boldogság bödön után egy újabb meglepetés a blogon, ami nem más, mint a szeretet üveg.

Ez a meglepi készülhet karácsonyra, születésnapra, évfordulóra, vagy bármilyen különleges alkalomra, ünnepre, de odaadhatjuk a kiválasztottnak „csak mert szeretlek” címszó alatt is. 🙂

love-notes-365-day-jar-gift

Az is egy opció, ha az újév első napján ajándékozzuk meg vele szeretteinket, szerelmünket, hisz az üvegben pontosan 365 papír fecnit fogunk rejteni. Ezek mindegyikére egy-egy üzenetet fogunk írni. amelyek kitartanak egy teljes évig.

Az üzenetet lehet kézzel, vagy géppel is írni. Használhatunk mezei géppapírt, színes, szépséges papírlapot, vagy akár papiruszt is. Az üzenetek jellegét is mi határozzuk meg. Lehet egy-egy személyes emlék, egy szép gondolat, kedvenc idézet versből, filmből, meséből, vagy dalszövegből is. A lényeg, hogy valamit megmozdítson az általunk megajándékozott személyben, hogy boldoggá tegye, jól induljon a napja és ami a legfontosabb, hogy átjöjjön az üzenetből, hogy mennyire szeretjük őt.

Az ajándékozott lehet házastárs, barát, barátnő, szülő, gyermek, rokon, vagy éppen munkatárs. Mindenképp kedves gesztus és mivel ilyen sok munkát kell bele feccölni, az ajándékozott biztos, hogy jobban fog neki örülni, mint egy drágább, személytelenebb ajándéknak.

Az eredeti cikket itt találjátok.

Írásra, fel, tollakat megragadni, indulhat a móka! 🙂

Reklámok
Hozzászólás »

Az én titok-karácsonyom

Wass Albert már jó ideje különleges helyet bérel a szívemben. Megérint minden írása, túlzás nélkül állítom, hogy valóban mind, egytől egyig. Nem csoda hát, ha a karácsonyi történetek közül is az egyik legkedvesebb mű az ő tollából származik. És az sem véletlen, hogy épp ezt hagytam a mai alkalomra, szentestére. Ezzel a szomorú, megindító, mégis szépséges történettel kívánok minden kedves olvasómnak meghitt, békés, boldog karácsonyi ünnepeket!

titokkaracsony

Megtanultam tisztelni az ünnepet. Az ünnep Isten ajándéka, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőzve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, fölemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert a saját képére teremtette.

Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlanul hordtuk, bármit mutatott a naptár. Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet és ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.

Egyszer fellázadtam. Karácsony volt. De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem. Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.

Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni. Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elrepülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék. Nem akartak az ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre. Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé. De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőzködtek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.

Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen. Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.

Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe. Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van. Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben. Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.

Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett, s a papnál megkezdték a kántálást is. Megálltam a fenyők alatt, és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak. Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este, s én arra gondoltam, hogy a románok kántáltak. Románok ünnepeltek. Mindig csak románok.

Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni. De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt. A tudat, hogy karácsony este van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz ott senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep. Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord, szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szemem. Hát csak a románok?

S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott eszembe hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok én, magamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!

Volt a fenyves szélén néhány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát. S kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.

Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végiben. Úgy osontam be a szobába, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéséhez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes pirosból láncokat fabrikáltam, néhány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!

Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s fölöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga láng dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.

Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kis gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert akkor egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak a románok ünnepeltek a faluban.

Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt.

Ültem ünneplő ruhában az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát, és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.

Még ültem az ágyon egy keveset, s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.

Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam, és visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztásokon derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.

Sietve helyére tettem a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán befagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.

Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt, hívtak vacsorázni.

Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.

– Mit csináltál?

– Semmit – feleltem.

Apám szája megrándult, de nem kérdezett többet. Ő maga is a semmivel foglalkozott abban az időben.

Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.

Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem a fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor este kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat, kik akkor éltünk

Wass Albert: Az én titok-karácsonyom

Kapcsolódó bejegyzések:

Karácsonyi mese

Csaknekemünnep

Az önző óriás

Háromkirályok ajándéka

Távol karácsonykor

 

Hozzászólás »

Karácsonyi történetek # 3 – Csaknekemünnep

A Bezzeg az én időmben után egyértelműen Fehér Klára rajongó lettem, így a karácsonyi történetek közül sem maradhatnak ki az írásai. Erre az alkalomra egy novellát választottam, ami a közelgő ünnep fényében arra világít rá, hogy minden nap lehet ünnep, mindez csak rajtunk múlik.

csillagos

Csaknekemünnep

Mindenki tudja, hogyan kell az ünnepnapokat megtartani. Vasárnap tovább alszunk. Kará­csony­­kor megajándékozzuk és szeretjük egymást. Nemzeti ünnepen fellobogózzuk házainkat. Név­napra dísztáviratot küldünk. Fizetésemeléskor és előléptetéskor iszunk. Általában eszünk és iszunk a jeles napokon.

De mi van a Csaknekemünnepen?

Azokon a napokon, amelyeket nem jelöl piros betűvel a naptár, nincs munkaszünet, és mégis…

Ifjú költő barátomnak nyomdában volt az első kötete. Már réges-régen. A mi könyvkiadásunk ugyanis horatiusi eszméken nevelkedett: kilenc évig érleli a művet.

Az ifjú költő gyakran álmodott a nagy napról, amikor az első, friss, festékszagú példányok megszületnek. Behívják a kiadóba, a főszerkesztő kezet ráz vele, vállára vereget, talán kávéval is kínálja. Esetleg szerződést ajánl a következő kötetére. Hónapokig nem mert érdeklődni, hogy mikor lesz hát kész az a könyv, csak ólálkodott a kiadó tájékán, de nem tudott meg semmit. Végül is megunta a várakozást, dobogó szívvel feltárcsázta a kiadót.

Kapcsolták jobbra-balra, megszakadt a vonal, újrakezdte. Végre jelentkezett a műszaki osztály, onnan is egy leányhang: „Ki beszél?” „Tiszta… Tisztalélek Gergely.” „A könyv címét mondja!” „Enyém a Világegyetem” – suttogta száraz torokkal a költő. „Ja, hát az a könyv már két hete megjelent, menjen be a raktárba, felszedheti a huszonnyolc ingyenpéldányát.”

A költő dúltan rohant a szerkesztőjéhez, aki vállat vont.

– Édes öregem, a mi kiadónknál évente négyszáz kötet jelenik meg, minden munkanapra egy egész háromtized remekmű esik. Csak nem képzeled, hogy népünnepélyt rendezünk!

Vagy egy másik történet:

Szomszédunknál kisfiú született. Az ifjú apa berohant a klinikára (persze nem tudom, hogy ha lánya született volna, akkor is úgy rohan-e?), látni akarta az újszülöttet. A klinikákon, nagyon helyesen, nem lehet a kisdedeket összefogdosni, megpuszilgatni, csak ipari tévén nézhetik a hozzátartozók. Ámde szomszédunk, mint mesélte, hiába várakozott délután háromtól este nyolcig, hogy Zénó Csongor Rolandot megpillanthassa, mert a képernyőn egész délután egy pucér kislányt mutogattak. Hiába, a tévéhez protekció kell. A felháborodott atya felrohant az ügyeletes orvoshoz, panaszkönyvet kért, tiltakozott. De az orvos békéltetőn mosolygott. „Ugyan, kedves apuka, én elhiszem, hogy magának rettenetesen nagy szenzáció egy újszülött. De tudja, a nővér naponta tizennégyet lát belőle.”

De folytathatom.

Kovácsék nyolc éve gyűjtöttek új bútorra. Kuporgattak, takarékoskodtak, hónapokon át nézték a kirakatokat, tervezgettek, latolgattak, rajzolgattak, kimérték az új bútorok helyét, azután ünnep­lőbe öltözött a család, együtt vonultak be az áruházba, ahol is senki sem tudott arról, hogy ez a nap Csakkovácséknak ünnep, és úgy szolgálták ki őket, ahogy kiszolgálták.

Vagy Peták néni nagy keservesen rászánta magát, hogy most igazán kihúzatja azt az odvas zápfogát, amely négy éve kínozza. Tiszta ruhát vett, tiszta kendőt kötött, csipkés zsebkendőt tett a zsebébe, és elindult, elfogódottan és ünnepélyesen az SZTK-ba, és azt remélte, hogy ha nem is kap rangot, rendjelet bátorsága jutalmául, de megünneplik a Csakpetáknéninekünnepet, kap némi biztató mosolyt, emberi szót, hogy „nem fog fájni, mindjárt túl lesz rajta, okos dolog ezt kidobni” – ehelyett hogyan folyt le az ünnepség? „Na, nyissa ki végre a száját, ne cirkuszol­jon, kétszázan várnak odakinn!”

És elmondhatnám még Forgó néni Csaknekemünnepét, aki egyedül él, és nincs senkije, és elhatározta, hogy kis nyugdíjából egyszer különösen jó ebédet főz. Bement a henteshez, és kért egy szép szelet disznócombot. „Egy egész szeletet? – érdeklődött a hentes. – Talán munkavacso­rára várja a Biztonsági Tanácsot?”

És Csaknekemünnep volt Kenéz bácsi utazása is a kis unokájához Budapestről Békéscsabára, felpakolt mindenféle jót két kosárral, és amikor üggyel-bajjal fel akarta vinni a csomagokat a vonatra, akkor a mögötte sorakozók lelkesen ünnepelték: „Mozgás, fater, ha mi mozgatjuk, kiszáll a Tejútrendszerből.”

Persze, nem hibáztatom a könyvkiadót, a klinikai tévét, a bútorüzletet, az útitársakat, senkit, elvégre nem tudhatták, hogy embertársunknak ünnepe van, nem viselt kokárdát, jelvényt, kék szalagot, mint az érettségizők, sem koszorút, mint a menyasszonyok. Más lenne a helyzet, ha a Csaknekemünnepnek is volnának külső jegyei, mint a karácsonynak a karácsonyfa vagy a Mikulásnak a puttony. Gondolkoztam is, nem lehetne-e valami megkülönböztető jele annak, akinek éppen Csaknekemünnepe van? Esetleg karszalag, úttörőnyakkendő, virágcsokor a kézben, felirat a trikón vagy díszes sisak? Amíg ezt nem tudjuk valahogy megszervezni, azt ajánlom, legyünk figyelmesek és kedvesek embertársainkhoz, mert nem tudhatjuk, hátha valamelyiküknek aznap Csaknekemünnepe van. Vagy talán éppen ettől lesz.

Forrás: Mek.hu

Ha több művet is szeretnétek olvasni Fehér Klárától, akkor kattintsatok ide!

Egyéb karácsonyi történetek:

Az önző óriás

Háromkirályok ajándéka

Hozzászólás »

Ünnepre hangolódás # 8 – Küldj képeslapot!

Amikor képeslapokról van szó, mindig megemlítem, hogy Kanada azon országok közé tartozik, ahol a legtöbb képeslapot küldik egymásnak az emberek. Igen, még manapság is, amikor olyan divatosak a modern kütyük és a hagyományos, levélpapírra történő írást szélsebesen felváltották az emailek, sms-ek, mms-ek és egyéb üzenetformátumok. Különösen ilyenkor, karácsony táján sokasodnak a képeslapok a kandallók tetején és a reluxák réseibe dugva (erről tavaly képet is mutattam nektek egy karácsonyi bejegyzésben).

Szerintem a képeslapküldés csodálatos hagyomány és a karácsonynál szebb és jobb időszak nem igazán lesz már idén, hogy ápoljuk ezt a szép szokást. Néhány dolog, amit érdemes fontolóra venni, ha képeslapot küldünk:

képeslap

  • Készíthetsz kézzel képeslapot, bár ez hozzám hasonló kézműves barbároknak nem ajánlott. Kivéve, ha a cél az, hogy megnevettesd szeretteidet. Én ehelyett szívesen vásárolok inkább. Nekem már az is nagy öröm, ha a hosszú sorok között bóklászva nézelődöm a szebbnél szebb lapok között és szinte levadászom a legjobb példányokat.
  • Egy egyszerű köszöntés és karácsonyi jókívánság mellé írhatsz szép, személyre szabott üzenetet is, ami még különlegesebbé teszi a lapot. Ha van némi tehetséged és szépérzéked, akkor mehet mellé rajzocska is.
  • Mindközül azonban a legfontosabb, hogy időben add fel! Belföldről egy héttel előtte, külföldről pedig még annál is korábban, hogy biztosan megérkezzen a lapod! Ilyenkor az ünnepek alatt a szokásosnál jóval nagyobb a postaforgalom, ezért gondoskodj róla, hogy időben útra keljenek a képeslapjaid!

Ha idén valami különlegesebbet szeretnél, mint egy szimpla képeslap, akkor figyelmedbe ajánlok egy új alkalmazást. Az ünnepi posta oldalán lehetőséged van, hogy levelet rendelj szeretteidnek a Jézuskától. Kiválaszthatod, hogy gyereknek, felnőttnek, vagy egy egész iskolás/óvodás csoportnak küldöd el a leveleidet, amik szebbnél szebb papírlapon érkeznek majd. Választhatsz egyszerű, mezei levelet, netán jóságbizonyítvánnyal kiegészítettet vagy olyat, amihez karácsonyi ajándékcsomag is jár. Az alkalmazás nem ingyenes, az árak attól függően változnak, hogy melyik extrát választod a levélhez.

Kapcsolódó bejegyzések:

Olvass mesét!

Békés ünnepvárás

Készíts advent naptárat!

Karácsony a kisasszonyokkal

Készíts ajándékot saját kezűleg!

Karácsonyi hálószobák

Illatos karácsonyi mécsestartó

Karácsony a kandalló előtt

Adakozz!

 

 

Hozzászólás »

Karácsonyi történetek #1 – Az önző óriás

Amint legutóbbi bejegyzésemben említettem nektek, az adventi időszakot nem csak elcsendesedésre, de visszatekintésre is szeretném használni. Épp az ünnepre hangolódó cikkeket böngésztem, amikor arra gondoltam, hogy idén decemberben is jó lenne egy bejegyzés sorozatot indítani, ami a közelgő ünnepre hangol minket. Így jutottam a megoldáshoz, hogy kedvenc karácsonyi történeteimet osztom meg veletek az elkövetkezendő hetekben. A legelső ezek közül Az önző óriás története, ami igazából talán nem is karácsonyi, nekem mégis az ünnepekhez, a téli időszakhoz, a várakozáshoz kapcsolódik valamiért. Talán azért, mert a várakozás időszaka a meseolvasásra kiválóan alkalmas, ezért én ilyenkor szorgalmasan böngészem a meséket.

azönzöoriás

Oscar Wild: Az önző óriás

Iskolából jövet minden délután bementek a gyerekek játszani az óriás kertjébe. Szép, nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. S a fű között, mint a csillagok, itt is, ott is gyönyörű virágok nyíltak, és volt a kertben tizenkét őszibarackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel meg súlyosan ült rajtuk az érett gyümölcs. A fákon madarak tanyáztak és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba-abbahagyták a játékot, és az énekre figyeltek. – Milyen jó itt! – kiáltották egymásnak. Egy nap aztán hazatért az óriás. Barátjánál volt látogatóban, a cornwalli óriásnál, és hét esztendeig időzött nála. De hogy letelt a hét év, s ő elmondta már minden mondandóját, hiszen a szó belőle se áradt parttalan, elhatározta, hogy hazatér a kastélyába. Amikor megérkezett, látta, hogy a kertben gyerekek játszanak. – Mit csináltok ti itt? – kiáltott rájuk durva, nagy hangon, és a gyerekek elszaladtak. – Az én kertem az én kertem – mondta az óriás -, ezt mindenki beláthatja, és én nem engedem, hogy kívülem bárki is játsszék benne. – Magas fallal vette hát körül és kiakasztott egy táblát: A KERTBE LÉPNI SZIGORÚAN TILOS! Igen-igen önző óriás volt. Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az ország- úton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan se tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek. – Milyen jó is volt odabent – mondogatták. Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy. – A tavasz megfeledkezett erről a kertről! – kiáltották -, így hát itt élünk majd egész éven át. A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét. – Pompás egy zug ez – mondta -, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég. – Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre -, remélem, majd csak megváltozik az idő. 46 De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között. Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá. – Azt hiszem, megjött végre a tavasz – mondta az óriás; és kiugrott az ágyból és körülnézett. És ugyan mit látott? Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük és boldogan csicseregtek, és a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, és csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte és az északi szél zúgott, süvített körülötte. – Kapaszkodj fel, fiacskám – biztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska nagyon is kicsi volt. És az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett. – Mennyire önző voltam! – mondta. – Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. – És bizony nagyon bánta, amit tett. Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopózott a háta mögé, gyengéden megfogta és föltette a fa tetejére. És a fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. És a gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak, és velük együtt visszatért a tavasz is. – Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim – mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét és lerontotta a falat. És amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást: játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ. Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle. – De hát hol van az a kis társatok? – kérdezte az óriás. – Akit feltettem a fára. Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta. – Nem tudjuk, hova lett – felelték a gyerekek. – Elment már! – Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan – mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják hol lakik, és nem is látták ezelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott. Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette. – Hogy szeretném látni! – mondogatta. Teltek, múltak az évek, és az óriás megöregedett és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertjében. – Sok szép virágom van – mondta -, de mégis a gyerek a legszebb virág. Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok. Hirtelen ámulva dörzsölte meg a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüstgyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett. Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta: – Ki merészelt sebet ütni rajtad? Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát. – Ki merészelt sebet ütni rajtad? – kiáltotta az óriás. – Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté! – Megállj – felelte a gyerek -, mert az én sebeim a szeretet sebei. – Ki vagy te? – kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt. A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: – Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz velem az én kertembe, a Paradicsomba. És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.

LENGYEL BALÁZS FORDÍTÁSA

Ha szívesen hallgatnád meg ezt a mesét a sötét szobában, egy pislákoló gyertya fényénél vagy karácsonyi világításnál, akkor csak kattintanod kell és a mesélő már meséli is 🙂

Hozzászólás »

Nanowrimo filmek #3 – Régimódi hálaadás

Mivel Amerikában ma van hálaadás napja és November lévén még mindig tart a Nanowrimo, ezért úgy döntöttem, hogy olyan filmet hozok ma nektek, amivel két legyet üthetek egy csapásra. Ezzel az alkotással ugyanis megemlékezünk a hálaadásról is és emellett szó esik benne írásról is.

regimodi

A film főszereplője Tilly, azaz Mathilda Bassett kislánykora óta írói álmokat dédelget. Egy farmon él két testvérével és édesanyjával, aki férje, a családfenntartó halála óta nagyon keményen dolgozik, hogy eltartsa a gyerekeket. Az életük egyáltalán nem egyszerű és helyzetüket a szigorú bérlő sem könnyíti meg.

 Mivel hálaadás ünnepe egyre közelebb van, Tilly úgy érzi, hogy ideje segítséget kérnie a nagymamától, aki egy ideje teljesen eltávolodott a családtól. A tehetős nagymama nagyon megörül az invitálásnak és azonnal útnak indul, hogy támogassa lányát és unokáit. Ebből persze eleinte több konfliktus is származik, később azonban rendeződni látszik a helyzet, ahogy egyre közeledik a várva várt ünnep. Igazi régimódi és szép film, amiben van romantika, családi viszály, konfliktus és persze megoldás is rá. Nem mellesleg a főszereplő egy írópalánta, aki most kezdi bontogatni szárnyait és nekünk már csak ezért is kötelező megnézni. 🙂

Kapcsolódó bejegyzések:

Nanowrimo-filmek #1: Enid

Nanowrimo filmek # 2 – Angel

 

 

Hozzászólás »

Nanowrimo-filmek #1: Enid

Úgy terveztem, hogy Novemberben, amíg tart a Nanowrimo, hetente egy-egy filmmel bátorítom az elszánt résztvevőket. Nem is akármilyen filmekkel fogok jelentkezni, hanem olyan alkotásokkal, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az íráshoz, egy-egy híres, vagy kevésbé híres író életútját, munkásságát mutatják be. Az első ezek közül a filmek közül Enid Blyton életútját járja végig.

Enid Blyton több mint 750 könyvet írt, melyekből 500 millió példány kelt el világszerte. Könyveiből ma is évente nyolc milliót vásárolnak.

Enid

Enid családi életét tekintve nem éppen volt mintaanya, és mintafeleség. Nem is ezekért néztem meg már annyiszor az életéről szóló filmet. Én benne az írót csodálom. Az alkotót, aki minden nap leült az írógép elé, hogy valami újat alkosson legfőbb rajongóinak, a gyerekeknek.

Nagyon sokan bírálták, azt állították, hogy nem ő írja a könyveit. Emberfelettinek tűnt ugyanis a teljesítmény, amit véghez vitt. Kritikusai azzal vádolták, hogy mások, egy egész csapat írja helyette a könyveit, akik rabszolgákként dolgoztat. Enid azonban nem foglalkozott az efféle bírálatokkal. Amint mondta, őt nem érdeklik a 12 éven felüli kritikusok. Ő a gyerekeknek írt, nekik alkotott, ez volt a szenvedélye. Ő igazán tudta, hogy mi kell a gyerekeknek, mert legbelül ő is megmaradt gyereknek, sohasem nőtt fel igazán.

Csodálattal adózom a teljesítménye felett, amellyel írt, élt és alkotott. Minden nap több órán át dolgozott, napi 6000 szót írt. Ez a teljesítmény igen inspiráló lehet követőinek, különösen most a Nanowrimo időszakában. Így az a napi 1667 teljesítendő szó piskótának tűnik és eltörpül Enid 6000 szavas teljesítménye mellett.

Több, mint hétszázötven könyv és tízezernél is több novella született meg a tollából.  Nem csoda, hogy ilyen tetemes mennyiség mellett megvádolták, hogy nem csak ő egyedül írja a műveit.

Már kislányként is szerette a meséket, saját meséivel szórakoztatta két kisöccsét is. Tizennégy éves volt, amikor papírra vetette első művét. Tanárnőnek tanult és néhány évig tanított is, de közben sohasem adta fel az álmát, hogy írónő legyen.

Legtermékenyebb évében, összesen 37 könyvet írt.

A filmet például itt is megnézhetitek.

Remélem elég isnpirációt szolgáltattam a Nanowrimo első hetében Enid történetével és munkabírása, kitartása és lelkesedése nekünk is erőt ad a folytatáshoz! 🙂

Hozzászólás »

Nanowrimo 2015, avagy regényíró verseny a saját szabályaimmal

Rutinos olvasóim már többször olvashattak itt a blogon a Nanowrimoról, arról a furcsán csengő mozaikszóról, ami a nemzetközi regényíró hónapot jelenti. Két éve indultam először és teljesítettem is ezt az eleinte lehetetlennek tűnő kihívást. Én magam sem hittem, de végül bebizonyítottam még magamnak is, hogy egy hónap alatt valóban be lehet fejezni egy regényt. A nagy nemzetközi versenyt minden év novemberében rendezik, ami már csak azért is tökéletes, mert karácsonyra kezedben tarthatod saját regényedet. A cél csupán annyi, hogy napi 1667 szó megírásával hónap végére meglegyen az 50,000 szavas remekműved.

flowandtype

Tavaly nem vettem részt a nagy megmérettetésben, mert épp egy már elkezdett művemen dolgoztam és nem akartam megtörni annak lendületét. Idén viszont úgy döntöttem, hogy ismét ringbe szállok. Néhány változtatást azonban megengedek magamnak, nem ragaszkodom mereven a szabályokhoz. Bár fő szabály, hogy nincs szabály, de alapelvek mégis vannak. Az a jó a Nanowrimoban, hogy bármikor belevághatunk, nem muszáj ragaszkodnunk a novemberhez. Így én most megteszem, már októberben néhány nappal ezelőtt elindultam az egyhónapos úton. Ennek a korai kezdésnek egészen egyszerű oka van. Most támadt egy remek ötletem és én ezt az ötletgyurmát tovább akarom gyúrni, márpedig addig, amíg friss, képlékeny és kedvemre formázhatom. Mert eredeti terveim szerint idén sem indultam volna, ám egy álmatlan éjszakán meglátogatott egy történet, amit már rég el is felejtettem. Eme különös sugallat hatására úgy döntöttem, hogy ez a sztori tetszik annyira, hogy egy hónapot feláldozzák az írás oltárán, a többit meg majd meglátjuk.

A másik dolog, amiben szintén nem fogom a Nano hagyományait követni, az a mennyiséget jelenti. Meg vagyok róla győződve ugyanis, hogy nem attól lesz egy könyv igazi könyv, hogy pontosan ötvenezer szóból áll. Egyáltalán nem! Írtam én már 57000 és 40000 szavas könyvet is. Egyiknél sem az állított meg, hogy elértem az álomhatárt, hanem egyszerűen akkor épp annyi volt bennem. És az az írás lényege, abban van a szépsége, hogy nincsenek szabályok. Így elkezdem írni és lesz, ami lesz. A lényeg, hogy minden nap írjak, nem ragaszkodom a napi 1667 szóhoz sem. Ezer körül jó lenne minden nap teljesíteni, de tisztában vagyok vele, hogy lesznek rosszabb és jobb napok is, illetve lesznek nagyon elfoglalt napjaim is, amikor majd egyáltalán nem lesz időm írni, így a kiesett részeket a szabadnapokon fogom pótolni. De erről szól a Nanowrimo. Egy kihívás, amiben versenyre hívom önmagam és teljesítem azt, ami sokak számára teljesíthetetlennek tűnik, vagyis lehetségessé varázsolom a lehetetlent. És ki tudja, talán egy újabb könyv születik majd ebből a kis történetből, ami egyre jobban bontogatja szárnyait, minél gyakrabban eszembe jut. Ha pedig elakadok benne, akkor folytatom azt a megkezdett három-négy könyvet, amiket félbehagytam és most is ücsörögve várnak rám, hogy továbbbontsam a történetüket.

Talán elmarad egy-két bejegyzés ebben a hónapban, de remélem elnézitek nekem ezt a kis hiányosságot. Ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne haljon ki teljesen a blog. 🙂

Nos, remélem sikerült meghoznom a kedveteket az íráshoz kedves olvasóim és néhányatok lesz olyan bátor, hogy megmérettesse magát akár októberben akár novemberben, akár máskor

Kinek van kedve velem tartani?

Kapcsolódó bejegyzések:

Beszéljünk az írásról!

Nanowrimo 2014

Felkészülés

Utolsó felhívás keringőre

Alex és Emma – regény az életünk

Pro és kontra Nano ügyben

Köszönet a gépírástanáromnak

Hozzászólás »

Ajánló: fejoseva.com

Mindenki hallott már Fejős Éváról, hisz az írónő évente minimum két új regénnyel jelentkezett az elmúlt nyolc-tíz évben. Én is hallottam már róla, odáig valahogy mégsem jutottam, hogy el is olvassak tőle valamit. Lehet, hogy szegényes kifogás, de én az időhiányra fogom mindezt.

Nem újdonság már, hogy rengeteg jó könyv van, de sajnos idő annál kevesebb, amit olvasásra fordíthatunk. Két munkahelyen dolgozom és háztartást vezetek, amiket nem kifogásként írok le, de mégiscsak tények. Emellett foglalkozom a bloggal és könyvet írok, ami mind-mind örömmunka és élmény számomra. Próbálok minél több időt szakítani olvasásra is, hogy legyen miből táplálkozni, ihletet meríteni és csak úgy egyszerűen kikapcsolódni, lelket melengetni. Valami oknál fogva azonban ezek közé a könyvek közé nem kerültek be Fejős Éva írásai. Eddig…

fejoseva

Hétvégén ugyanis anyukám telefonon felolvasott nekem egy-egy cikkrészeltet az írónővel készült egyik interjúból, aminek nagyon megragadtak bizonyos részletei. Különösen azok, amelyekben Fejős Éva az írás iránti szenvedélyéről és a mindennapjairól mesél. Nagyon szimpatikus a dolgokhoz való hozzáállása, jó volt mindezt hallgatni, számomra is nagyon ismerős érzésekről, érzelmekről beszélt. Teljesen magával ragadott az írás iránti szerelme és azon nyomban rákerestem a honlapjára, a fejoseva.com-ra is.

Ott aztán volt miből válogatni, dúskáltam a jobbnál jobb írásokban! Így végül még mindig nem jutottam el az írónő egyetlen regényéig sem, a blogján található bejegyzések közül azonban végigböngésztem mindet, ami kicsit is felkeltette az érdeklődésemet és higgyétek el, az nem kevés, van belőle majdnem egy regényre való. 🙂

Különösen az írásról szóló cikkeivel töltöttem el sok időt, hisz mint azt már ti is tudjátok, imádok az írásról írni és olvasni egyaránt. Szerencsére ezzel nem csak én vagyok így, épp ezért nagyon sok jó és hasznos bejegyzésre bukkantam. Ezekből szeretném most a számomra legkedvesebbeket megosztani veletek is. Ha van kedvetek, kövessétek ti is Fejős Éva hivatalos oldalát a facebookon is, mert ott is nagyon sok érdekességgel gazdagodhattok napról napra, ha figyelemmel kíséritek írásait.

Éva újságíróból lett hivatásos író, első művét 32 éves korában adta ki álnéven és a következőt 8 évvel később publikálta, már Fejős Éva néven. Jó hír azoknak, akik félnek attól, hogy sohasem érik el az áhított sikert. Hisz ő is egy bizonyíték rá, hogy sohasem késő elkezdeni.

A legfontosabb tanácsa, hogy magunknak írjunk, ne azért, hogy híresek, vagy gazdagok legyünk, mert az úgy is lejön az olvasónak. Ha a magunk örömére írunk, akkor azt olvasóink és észreveszik és nekik is élvezhetőbb lesz a mű.

Az írásról szóló bejegyzéseit itt találjátok, válogassatok kedvetekre! 🙂

 

5 hozzászólás »

Örömírás

Anyukám az írásaimat olvasgatva gyakran kívánja, hogy hozzanak a műveim az írás szeretetén túl még sikert, sok pénzt és hírnevet nekem. Én ezeknek persze nagyon örülök és nagyon jól is hangzik, hisz ki ne kívánná magának mindezt a földi jót.  Ezeken kívül azonban eszembe jut még más is. Például a flow élmény, ami boldoggá tesz engem alkotás közben. Maga az írás az igazi öröm és jutalom számomra. A cél, hogy van miért felkelnem minden reggel. A vágy, hogy versenyre keljek magammal és többet teljesítsek, mint a tegnapi önmagam.

smilingwriting

Az igazi jutalom az, amikor leülök csöndes óráimban és írogatok, csak úgy a magam örömére. Amikor vasárnap reggelente felkelek és ráérősen teázgatok, közben olvasgatok, firkálgatok és valami csoda folytán a történetek csak úgy megszületnek a fejemben. És aztán elmesélem anyukámnak, hogy nekem így is megéri, pénz és hírnév nélkül, mert ez az igazi boldogság, ez az életem és akkor ő is mosolyog a vonal másik végén és velem örül. És még hozzáteszi azt is, hogy milyen nagy boldogságot hoztam az életébe azzal, hogy ráleltem erre az útra és hogy a két könyvem –  amiket igazi kincsként őriz otthon -,milyen nagy ajándékok az ő életében is, nem csak az enyémben.

Az érzés, amikor leülök egy üres képernyő elé és egyszer csak elkezdenek ujjaim alatt pörögni a klaviatúra billentyűi és az a lap már nem üres többé, hanem hirtelen elkezd megtelni fekete betűkkel, hosszú sorokkal és bekezdésekkel, majd végül tele lesz az egész oldal, aztán még egy és még egy. De ugyanez a szépsége megvan a kézírásnak is. Amikor kezembe veszem ütött-kopott jegyzetfüzetemet és agyonhasznált tollamat, és elindul a mágikus folyamat. A tollat és a füzetet persze mindig az éjjeli szekrényem közelében tartom, mert néha éjszaka is szükségem van rájuk. Előfordul, hogy egy-egy álmatlan éjszakán az írásba menekülök, hisz az mégiscsak szórakoztatóbb és hasznosabb, mint az élet nagy kérdésein, vagy a hétköznapi problémákon rágódni. Ilyenkor a telefonom fényénél feljegyzek egy-két életmentő gondolatot, néha egész bejegyzést, netán oldalt is – ha úgy tartja kedvem –, hogy másnap használhassam ezeket az értékes jegyzeteket. Majd néhány nap, hét, esetleg év múlva visszaolvasom ezeket az írásokat és szinte alig emlékszem rájuk és akkor egy kicsit újra beleszeretek minden egyes sorukba. Majd mosolyogva így szólok magamhoz: Hű, de jó, ezt én írtam! 🙂

Az írás számomra igazi szerelem, szenvedély és mérhetetlen nagy szerencse az, amikor az ember rábukkan erre a szenvedélyre. Hálás vagyok érte, hogy megadatott nekem, hogy ráleltem arra az útra, amit oly régóta kerestem és annak is, hogy töretlen lelkesedéssel haladok ezen a számomra kijelölt és elrendelt ösvényen és nem meglepően egyre jobban élvezem az utazást. 🙂

Hozzászólás »