Vasárnapi tanmese – A kert

Azt beszélik, hogy van egy kert – fönn a hegy tetején. Senki nem tudja, hogy ki mesélt először a kertről; mindenki hallotta valakitől. Azt mondják, olyan magasan van, hogy oda még a madár sem repül fel. Azt mondják… látni azonban még senki nem látta.
Néhányan elindultak, hogy megnézzék azt a kertet. Mindenki nagyon fogadkozott. Hatalmas ünnepséggel búcsúztak a próbálkozóktól, de volt, aki közülük még a hegy lábát sem érte el. Mások fél útról visszafordultak. Megint másoknak csak a holttestüket találták meg a hegy lábánál – valahol odafenn rossz irányba léptek, és lezuhantak. (Ott fenn nagyon kell ám figyelni minden lépésnél!)
A fogadkozások, nekibuzdulások, az ünnepélyes búcsúztatók lassan abbamaradtak. Elmúlt a lelkesedés.

Később aztán mindig feltűnt néhány fickó, aki azt állította, hogy ő látta a kertet. Voltak – nem is kevesen – akik hittek nekik; azután valamennyiükről kiderült, hogy csalók.
Egy idő után már nemigen foglalkoztak az emberek a kerttel. Néha, amikor felpillantottak a hegyre, eszükbe jutott, de csak legyintettek, és mentek tovább a dolgukra.
És akkor – amikor senki nem várta – megjelent köztük a faluban a Vándor! Azt állította, hogy járt a hegyen, és látta a kertet!
… és hozott róla bizonyságot!
Lett is csődület a faluban. Mindenki látni akarta a Vándort, hallani a szavát, és tudni a bizonyságot!
A hír – amely felpezsdítette az emberek egyhangú életét – gyorsabban szállt, mint a leggyorsabb madár. Soha még akkora embertömeget nem látott a falu, mint ott és akkor, amikor összegyűltek a téren, hogy meghallgassák a történetet.
Ott volt hát mind, aki élt és mozgott, és lélegzetét visszafojtva várta, hogy megszólaljon a Vándor.
Utóbb, amikor elmesélték azt a napot, amely oly meghatározó volt az életükben, nem akadt két olyan ember, aki egyformán írta volna le, hogy milyen is volt a Vándor valójában. Egyesek szerint magas, mások szerint közepes termetű. Volt, aki azt állította, hogy zengő hangja betöltötte a teret, megint mások arról panaszkodtak, hogy olyan halkan beszélt, alig értették. Volt, aki azt állította, hogy barna volt a haja, mások szerint szőke. Egyesek arról regéltek, hogy oly gazdag öltözéke volt, akár egy hercegnek, mások szerint egy koldus is különbül nézett ki.
De valamiben egyetértettek: hogy ott volt!
– Amikor a földetekre léptem, akkor láttam meg a hegyet. Aztán hallottam a kertről, amely a tetején van.
– Kitől hallottál a kertről? – kérdezték a falusiak. – Melyikünk mondta?
A Vándor, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. (Vagy csak nem volt fontos a történet szempontjából.)
– Tudtam, hogy oda kell mennem.
– Ugyan miért „kellett” volna odamenned? – kérdezték. – Ki is kerülhetted volna azt a hegyet!
– Dehogy – felelte a Vándor –, ha kikerülöm, egy életen át cipelhettem volna a hátamon!
– A hegyet?!
– A hegyet.
A falusiak értetlenül néztek egymásra: „Ilyen ember nincsen.” És mégis, ott volt közöttük!
– Honnan tudtad, merre kell menni?
A Vándor arcán mintha mosoly futott volna át.
– Azt a hegyet nem lehet nem észrevenni!
Majd így folytatta:
– Volt egy ösvény a hegy lábánál, jóravaló emberek mutatták az utat, azon indultam el.
– Mindenki azon indult el.
– Én végigmentem. Addig mentem, amíg a kitaposott ösvény véget nem ért. Utána már tisztább lett a levegő, de sziklás, meredek szakasz következett. Sasok lakhelye. Onnan lenézve az emberek apró bogaraknak tűntek, akik zavartan futkosnak föl és alá.
– Nem futkosunk össze-vissza – csattant fel valaki önérzetesen –, tesszük a dolgunkat! Fontos dolgokat!
– Mondom – felelte nyugodtan a Vándor –, amit a sas lát…
Az emberek morgolódtak. Ekkor valaki erélyes hangon feltett egy kérdést:
– És azután, a sas fölött, felhők magasában, mondd, mi történt?
– Meghaltam.
Olyan volt a csend, hogy szinte fájt a fülnek. Mindenki azt várta, hogy szólaljon meg a másik. Aztán valaki végre erőt vett magán:
– De hiszen… itt vagy!
– Igen.

Amilyen nagy volt a csend az imént, olyan nagy lett a lárma, amely követte. Mindenki felháborodva kiabált, ágált, magyarázott. Senki nem akarta elhinni, amit lát, senki nem akarta elhinni, amit hall – mégis, mindenki látni akarta a kertet, vagy legalább hallani a történetét! (Bár nem volt fülük hozzá, és nem volt szemük hozzá…)
Valaki, a Vándor közelében, megpróbálta lecsendesíteni a körötte állókat. Majd így szólt:
– Lehet, hogy csak elájultál. Odafönt ritka a levegő.
– Nem ájultam el. Meghaltam.
– Hogyan lehetsz ilyen biztos benne?
– Az ember az ilyen dolgokban biztos szokott lenni…
Ezzel nem lehetett vitatkozni. Újabb csend következett. Az emberek próbálták felfogni azt, amit hallottak, és azt, amit látnak. A Vándor törte meg a csendet.
– Nem is vagytok kíváncsiak a kertre?
Mint a szomjazó, aki átkelvén a sivatagon az első korty vizet engedi le a torkán…
– Milyen a kert? – halk, óvatos volt a kérdés. Olyan volt számukra a kert, mint egy gyönyörű váza, amelyről oly régóta ábrándoztak, és most elhozta nekik valaki. Óvatosan nyúltak hát feléje.
– Igaz, hogy rengeteg gyümölcs van benne? Hatalmasak és ízletesek?
– Igaz – felelte a Vándor.
– Igaz, hogy gyönyörű virágok borítják szerteszét, amerre az ember csak néz?
– Igaz – felelte a Vándor.
– Igaz, hogy a pázsit ott oly puha és lágy, akár a selyem?
– Igaz – felelte a Vándor.
Az emberek boldogok voltak! Éppen ilyennek képzelték a kertet!
– Láttad-e a kertészt?
Újabb csend következett. Mindenki a Vándor szavát leste.
– Látom – felelte az.
Ezt megint nem értették.
– Láttad, vagy látod?
– Látom.
– Most is?
– Most is.
Az emberek a nyakukat tekergették. Jobbra-balra. Mindenki a kertészt kereste. De senki nem látta. (Mindenki „odakint” kereste a kertészt…)
– Elég a rébuszokból! – csattant fel valaki. – Mutasd a bizonyságot, amit ígértél!
– Legyen! – Azzal a Vándor elővett egy átlátszó kulacsot.
Az emberek a szemüket meresztgették.
– Mi ez? Hol a gyümölcs? Hol a virág? Hol a pázsit? Egy üres kulacsot hoztál nekünk bizonyság gyanánt?!
– Dehogy üres! – A Vándor hangja ugyanolyan nyugodt volt, mint eddig. – Nem hozhattam el semmit a kertből, mert azzal a kert kevesebb lett volna, és már nem az lenne, ami előttem volt, amiről ábrándoztok. Olyan valamit kellett hoznom, ami által a kert nem lesz kevesebb, de ti többek lesztek! Elhoztam nektek ebben a kulacsban a kert illatát!
– Az illatát?
– Igen.
Azzal a Vándor kinyitotta a kulacsot. Akik körülötte álltak, mesélik, hogy soha még olyan csodálatos illatot nem éreztek, mint ott és akkor! Mesélik – azoknak, akik távolabb álltak. Persze voltak, akik oly távol álltak, hogy nem éreztek semmit. Nem is hitték el, hogy „érezni lehetett” a kertet.
De azok, akik a Vándor közelében álltak, úgy érezték, mindenkinek el kell mondaniuk ezt a történetet. Persze, aki nem érzi, annak nagyon nehéz elmesélni, hogy milyen egy kert illata…
A Vándor fölállt. Befejezte a történetét. Ennyi volt a dolga, és most indult tovább.
– Várj csak! – kiáltott valaki utána. – Azt még nem mondtad el, hogyan jöttél le a hegyről, a kertből!
A Vándor visszafordult. Fáradt volt a tekintete.
– Nem jöttem le – mondta halkan.
Aztán elsétált.
Később, amikor visszaemlékeztek, senki nem tudta pontosan megmondani, hogy merre ment. Mint ahogy azt sem tudták, hogy merről jött. Talán nem is járt a faluban.
De a hegy ott van ma is. És a tetején ott a kert. Legalábbis… azt beszélik…

Makker Tibor: A kert

Adventi koszorú

Eljött végre a várakozás és az elcsendesedés ideje. Holnap gyújtjuk meg az első gyertyát az adventi koszorún. Úgy gondoltam, hogy az adventi naptárról szóló bejegyzés után ideje szót ejteni a koszorúról is. Csillagművészet oldalán találtam egy nagyon érdekes leírást, amit most szeretnék megosztani veletek:

Az adventi koszorú

Az első adventi koszorút Johann H. Wichern német evangélikus lelkész készítette el. A lelkész 23 gyertyát helyezett el egy felfüggesztett szekérkeréken, mely körül minden nap eggyel többet gyújtott meg karácsonyig.

A karácsonyfa kultusza meglehetősen új jelenség, nagyon lassan terjedt el, ugyanis nem szívesen vágták ki a fákat.

 

A hagyományos adventi koszorú elkészítésének folyamatát Molnár V. József néplélekkutató szavai alapján írom le:

A valódi adventi koszorúnak igen mély mondanivalója van. Eredendően minden adventi koszorút egy kör és egy kereszt alkot.

Kör: Boldogasszony ölelését szimbolizálja, a fény óhajtásának és őrzésének megjelenítése.

Kereszt: Ige, a Teremtő kiáradó fénye

Kereszt közepe: Isten helye

A kör és a kereszt az Öl, az Ige, és Isten hármasa.

A mai kor embere már csak a koszorú ölét használja, ami nem elég, mivel Isten hiányzik belőle. Azzal, hogy belehelyezzük Istent is, újra éltetjük a születését a lelkünk közepén.

A koszorút otthon kell készíteni fűzfavesszőből, hagyományosan 4 vagy 8 vessző adja a keresztet. A vesszők közé szorították be a méhviaszgyertyákat, a körbe pedig fenyőágakat tűzdeltek be az óramutató járásának megfelelő irányban.

A méhviaszból készült gyertya szimbolizálja a szorgalmas szűzbogarat, Jézus bogarát. A méz jelképezi Jézus jóságát.

A kereszt közepére csipkebogyók kerültek. A csipkebogyó jelenítette meg az istenfát. (Isten a csipkebokorban szólt Mózesnek.)

A lényeg a csipkebogyó piros színén van, a piros az örök élet színe.

A gyertya derekát fontos volt kék szalaggal átfogni, mert a kék Mária színe, maga a kék ég, amiben az Ő szent fia, a Nap van.

(Az elkészült koszorút mindig a mestergerendára illesztették.)

A gyertyák tájolásának és meggyújtásának is meghatározott sorrendje van.

1. Kelet
2. Dél
3. Nyugat
4. Észak

Az idő és a tér kerek, a születés időben és térben történik. Észak az időnek és a térnek is a rendje.

(Forrás: csillagmuveszet.blogszpot.hu)

Kapcsolódó bejegyzések:

Készíts adventi naptárat!

Ezüstvasárnap, a harmadik angyal érkezése

Amíg bennem zeng a lélek

Sam Berns filozófiája a boldog élethez

Gondolom sokan hallottátok már Sam Berns nevét, ha mégsem, akkor fényképről biztosan felismeritek. Ennek a fiatal fiúnak a képe és története ugyanis bejárta már az egész világot.

Sam egy ritka betegségben, úgynevezett progériában szenvedett. Ez azt jelenti, hogy teste rohamosan öregedett, amint az a képen is jól látható. Ez a fiú már gyermekkorától kezdve tudta, hogy nem sok adatott neki, mégis boldogan és tevékenyen élte rövidke életét.

Tudta, hogy a hozzá hasonló betegeknek nincs túl sok esélyük a felnőttkor elérésére. Ő azonban ahelyett, hogy csüggedt volna, betegségét arra használta fel, hogy másokon segítsen. Erőt és hitet adott a többi embernek és igazi példaképként élt.

Eredetileg mérnöknek készült, de valójában az ő tiszta, bátor, szeretnivaló személyével, példamutató magatartásával adta a legtöbbet az emberiségnek és egyszerűen azzal, hogy önmaga volt.

Nem csoda, hogy Sam életének történetéből jó néhány film és dokumentumfilm készült és többször meghívott előadóként szerepelt a TEDx színpadán is. Az egyik ilyen előadásában megosztja a közönséggel a boldogságfilozófiáit.

• Békélj meg azzal, amit nem tudsz megtenni, hisz annyi minden van, amire képes vagy!

Az emberek gyakran azt kérdezgették tőle, hogy miben akadályozza őt a betegsége. Ő erre legtöbbször azt válaszolta, hogy nem a negatívumokra fókuszál, hanem jobban szeret inkább arra koncentrálni, amit szeret és képes is csinálni, tehát csak is a pozitívumokra összpontosít.

Például kisebb korában azért nem dobolhatott, mert törékeny kis testével még a dobot sem bírta el. De nem adta fel, a szülei segítségével talált valakit, aki készített számára egy hordozót, aminek segítségével elbírta a dob súlyát és végül ő is felléphetett és együtt zenélhetett, mókázhatott a többiekkel az iskolai ünnepségen. (Az említett előadásban részletet is láthatunk ebből a bizonyos zenés iskolai előadásból).

• Vedd magad körbe olyan emberekkel, akiket magad körül akarsz látni!

Csodálatos családja és barátai vannak, akik nem csak jó társaság, de kölcsönösen segítik is egymást, amiben csak tudják és mindig számíthatnak a másikra.

• Csak előre nézz!

Fontosnak tartja, hogy mindig csak előre tekintsünk, mintsem visszafelé nézzünk. Nem muszáj nagy dolgokra várni egyből, de valami apróság mindig legyen, ami izgalommal tölt el minket, amiért van kedvünk felkelni, ami motivál és inspirál minket!

Kapcsolódó bejegyzések:

Te döntesz!

Élet korlátok nélkül

Kismadár

Temple Grandin

Ünnepre hangolódás # 6 – Készíts adventi naptárat!

Ez az utolsó hét a novemberből, arra gondoltam ideje elkezdeni ismét ünnepre hangolódó rovatomat, amelyet még tavaly indítottam. Apró trükköket és ötleteket hozok itt a blogon, amivel talán kicsit meghittebbé, színesebbé, örömtelibbé varázsolhatjuk a közelgő ünnepet. Idei első ötletem az adventi naptár gyártása.

Hogyan és ki készített először adventi naptárat? A jó öreg Wikipedia így ír róla:

„Az adventi naptár használatának népszokása 1900 körül kezdődött, kialakulása egy német édesanyához kötődik, akinek kisfia, Gerhard, már hetekkel az ünnep előtt türelmetlenkedett a várva-várt és megszokott karácsonyi ajándékok miatt. Az édesanya ezért érdekes és meglepő játékot talált ki gyermeke számára: egy kemény papírlapot huszonnégy részre osztott, mindegyik részre rátűzött egy-egy darab csokoládét, majd megengedte, hogy a gyermek minden este megegyen egyet-egyet közülük. Mikor a kisfiú felnőtt, nem felejtette el édesanyja meglepetését, és üzleti vállalkozásba kezdett. Olyan naptárt szerkesztett, amelyen huszonnégy ablakocska mögé egy-egy darab csokoládé vagy cukorka volt elrejtve, s ezek csak a spaletták kinyitása után váltak láthatóvá.”

A naptárat készíthetjük gyerekkel együtt, hisz ez jó szórakozás kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Miután kész a kalendárium már mi magunk rejthetjük bele az édességet, hogy mégiscsak legyen valami meglepetése része is a dolognak. Arra gondoltam, mivel úgyis házilag készül a naptár, miért ne forradalmasíthatnánk egy kicsit. Nem muszáj édességet rejteni bele, hanem tehetünk fényképeket is, egy-egy kellemes családi emlékről. Vagy ami még jobban tetszene a kicsiknek: minden napra egy kedvenc mese címét belerakni és aznap anya/apa/nagyszülő a kiválasztott mesét olvasná el este. Így mindenki jól szórakozik és biztos nem marad el a napi közös program és persze a meseolvasás sem.

Adventi naptárat készíthetünk felnőtteknek is, hiszen mi nagyok is ugyanúgy imádjuk a meglepetéseket, mint a kicsit. Adhatunk barátunknak, szerelmünknek, szüleinknek. Tehetünk a kis fiókokba apró emléktárgyakat, kedves meglepetéseket vagy kis ajándékokat, netán szép idézeteket. Mehet bele egy-egy cédula, egyszavas üzenettel is. Például: mozi, színház, állatkert, vacsora, séta. Ami azt jelenti, hogy az esedékes napokon csúnyán fogalmazva kötelesek vagyunk kedvesünkkel/barátunkkal/szüleinkkel moziba vagy színházba menni, vagy netán egy hatalmas sétát tenni és közben az ünnepi díszbe öltözött város fényeit megcsodálni, vagy közösen ellátogatni a karácsonyi vásárba és együtt majszolni a sült gesztenyét és kortyolgatni a forralt bort.

Ha pedig valakit inspirálni szeretnél, akkor készíthetsz neki egy motiváló adventi naptárat is. Tudom, ez az időszak a várakozásról, az elcsendesedésről szól, de talán egy jó ismerősödnek épp most van szüksége arra, hogy kirángasd őt a sajnálkozás mocsarából és az ünnepek előtti letargiából. Készíthetsz neki egy speciális kalendáriumot. Minden egyes napra egy lelkesítő üzenettel, netán egy könyvajánlóval, ami motiválja és biztosan segít neki, hogy túllendüljön a szürke napokon és elinduljon a jó úton.

Ötletekből találsz milliónyit az internetet, de egy kis kezdő lökést én is adok, ha tanácstalan lennél, hol is kezd.

Rengeteg naptárat találsz itt, itt és itt is és még mézeskalácsból készült adventi naptárat is gyárthatsz magadnak.

Ha külföldi oldalakon is szétnéznél, akkor katt ide, ide vagy ide.

A magam részéről az egyszerű, könnyen kivitelezhető megoldások híve vagyok. Erre jó példa a második és harmadik képen látható kalendárium, nem utolsó sorban kevés anyagfelhasználással, nagyon olcsón előállíthatjuk őket.

( A 2. képen látható gyufásdobozokból készült naptár gyártási instrukcióit itt olvashatod.)

Tavalyi ünnepre hangolódós bejegyzéseimet itt találod:

Készíts ajándékot saját kezűleg!

Karácsonyi hálószobák

Illatos karácsonyi mécsestartó

Karácsony a kandalló előtt

Adakozz!

Heti útravaló – Mágikus pillanat

“Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi minden nap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”

(Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam)

Vasárnapi tanmese – Egy csésze kávé

Egy csoport diák, akik nagy karriert futottak be, összejöttek, hogy meglátogassák régi egyetemi tanárukat. A beszélgetés hamar panaszkodásban csapott át a stresszes élet és munka kapcsán.

A tanár, kávét ajánlva fel vendégeinek, kiment a konyhába, s egy nagy kannányi kávéval és többféle csészével tért vissza: porcelán, mûanyag, üveg; néhányan simák voltak,néhány közülük drága és ritkaság volt, s szólt, hogy mindenki szolgálja ki magát.

Amikor minden diák kezében egy csésze kávé volt, a tanító így szólt:
“Megfigyeltétek, minden szép és drága csésze elkelt, hátrahagyva az olcsó,mûanyag csészéket.
Habár mindannyitoknak az a természetes, hogy mindenbõl a legjobbat kívánjátok önmagatoknak, ez a problémáitok és a stresszetek forrása is.
Amit valójában mindenki akart, az a kávé volt, s nem a csésze, de tudatosan a jobb csészékre vadásztatok, s egymás csészéit figyeltétek.”

“Feltételezzük, hogy az Élet a kávé, s a munkahelyek, a pénz, és a társadalmi pozíció a csészék. Ezek csak eszközök az Élethez, de az élet minõségét nem változtatják meg.”
“Néha, azzal, hogy csak a csészére figyelünk, elmulasztjuk élvezni a benne lévõ kávét.”

Tehát, barátaim, ne engedjétek, hogy a csészék irányítsanak….a kávét élvezzétek helyette!

Az én kiadóm

Még mindig November, vagyis még mindig NaNoWriMo, azaz még mindig tart a nagy regényíró őrület. Épp ezért következik egy újabb cikk, ami az íráshoz kapcsolódik. Nos, mivel ezt a bejegyzést már egy ideje meg akartam ejteni, most összekötöm a kellemest a hasznossal és a Nano kapcsán mesélek nektek az én kiadómról.

Tavaly nyáron elkezdtem olvasni Brian Tracy Személyes hatékonyság című könyvét és mindez olyan mély benyomást tett rám, hogy még aznap tollat ragadtam és írni kezdtem. Beindult egy varázslatos, mágikus folyamat és az oldalak valahogy egyre szaporodtak és komolyan kezdtem elhinni, hogy ebből még lehet valami. Aztán jött a november és jött a Nanowrimo és egy másik könyvbe fogtam bele és félretettem az én kis irományomat. A november után pedig megérkezett a december és az ünnepi hangulat teljesen magával ragadott, aminek hatására megfeledkeztem könyvecskémről. De aztán beköszöntött a január és hozta magával az újévi fogadalmakat és ismét előkotortam a gépem egy eldugott mappájából az akkor még címtelen kis firkálmányt és folytattam az írást. Végül elkészült, vagy legalábbis azt képzeltem, hogy ez egy kész mű. Akkor következett a javítás és javítás és még több javítás,  ami egy rémálomnak és egy soha véget nem érő történetnek tűnt.

Abban biztos voltam, hogy akarom ezt a könyvet, méghozzá nagyon akarom. Épp ezért nem úgy terveztem, hogy elküldöm több kiadónak és aztán évekig várok majd, míg végül lesz belőle valami, vagy talán mégsem. Persze azt sem akartam, hogy visszautasításokkal teljen meg a postafiókom és ezek is csak vesztegessék az időmet és elvegyék az önbizalmamat. Hittem ebben a könyvben és minden porcikámban azt éreztem, hogy ennek az álomnak valóra kell válnia. Épp ezért úgy döntöttem, hogy én magam veszem kezembe a dolgok és sorsom irányítását is. Elvégre épp erről szól a könyvem is, vagyis a halogatás elutasításáról, a komfortzónából való kilépésről és a mielőbbi lépésekről, amelyekkel végre elindulhatunk az álmaink útján.

Ezen okok miatt döntöttem a magánkiadás mellett. Miután megszületett a terv elkezdtem nézelődni a kiadók között. Három maradt fenn a rostán, ezek közül választottam végül az Undergroundot. Már legelőször is ők voltak számomra a legszimpatikusabbak és végül kis nyomozás, utánaolvasás és kutatás után kiderült, hogy jól működött az ösztönöm és nem csaltak a megérzéseim. Az underground kiadó a tökéletes választás számomra.

Hamar fel is vettem velük a kapcsolatot és a levelek, a szimpatikus és közvetlen hangnem mind visszaigazolás volt, hogy jól döntöttem. Ezen felül bónuszként rábukkantam egy gyerekkori ismerősömre, aki már jelentetett meg náluk nem is egy, hanem mindjárt két könyvet, így ő is megerősített, hogy jól választottam.

Miért válaszd te is őket:

• Nagyon közvetlenek és szuper jófejek is
• Segítőkészek, bármiben a rendelkezésedre állnak
• Gyorsan és pontosan dolgoznak
• Nem riadnak meg az egyéni kérésektől és a szokatlan feladatoktól
• Akár egyetlen könyvet is kinyomtatnak, ha úgy döntenél, hogy arra van szükséged, vagy csak néhány könyvre vágysz a családnak és a szűk baráti körödnek. Náluk még ez is lehetséges.
• Nem kell éveket várnod az álmod megvalósulására, mert ők pillanatok alatt borítóba csomagolják a kéziratodat.

Ha olvasóként szeretnél nézelődni, akkor kattints ide! Rengeteg könyv közül választhatsz, a kínálat szélesebb, mint gondolnád. Ha pedig írói ambíciókat dédelgetsz, akkor itt nézelődhetsz. Akár komoly elhatározásod van, akár csak bátortalan böngészőként klikkelsz rájuk, mindenképp megéri!

Az Undreground Kiadót nyomon követheted a facebook-on is. Mindent megtalálsz oldalukon, amire csak szükséged lehet, régi és új információkat és olvasmányokat egyaránt.

Remélem sikerült ezzel a kis bejegyzéssel felkeltenem az érdeklődésetek, hisz úgy gondoltam, hogy a nagy regényíró hónapban talán az lehet a leginspirálóbb, ha megmutatom, hogy igenis lehetséges. Megírhatod álmaid könyvét, akár egy hónap alatt is, és ki is adhatod. Miért ne kezdenél bele még ma? Én sok sikert  és kitartást kívánok Neked!

Kapcsolódó bejegyzések:

Elkezdődött a nagy kihívás

Megjelent a könyvem

Nanowrimo 2014

A siker 21 szabálya B.T. szerint

Határozd meg a célod!

Bontsd részekre a tennivalókat!

Tanulj verset!

Néhány hete megnéztem a Karácsonyi lánykérés című filmet (ezennel töredelmesen bevallom – ha eddig még nem mondtam volna -, hogy imádom a karácsonyi filmeket és imádom őket már az ünnepek előtt egy-két hónappal elkezdeni és egész Karácsonyig, sőt utána is nézni), amelynek egyik jelenete adta meg a végső lendületet, hogy végre megírjam ezt a bejegyzést. Hisz egy ideje készülök már rá, csak mindig volt más, mindig volt fontosabb, valahogy mindig feledésbe merült. De most nem halogatom tovább.

Ebben a bizonyos jelenetben a nagymama új hobbijáról mesél, miszerint verseket tanul, hogy ezzel pallérozza elméjét és megelőzze az időskori elbutulást. Inspiráló gondolat és nem csak időseknek ajánlatos. Nem árt néha nekünk, fiataloknak sem csiszolni a tudásunkat. Egyrészt nagyon intelligens dolog, ha valaki önszántából verseket tanul, másrészt ez egy kiváló módja annak, hogy edzésbe tartsuk szellemünket. Mert mint izmainknak, úgy az agyunknak is szüksége van a folyamatos edzésre, karbantartásra és gyakorlásra.

Sokszor eszembe jut, hogy gyerekkoromban hány verset kellett megtanulni az iskolában. Néha bizony nagyon utáltam ezeket a kötelező magolásokat. Máskor viszont, igazi öröm volt ez a tevékenység. Egy-egy költemény annyira megtetszett és magával ragadott, hogy szinte magától a fejembe szállt az egész. Annyiszor elolvastam és ismételtem, hogy egyszerűen csak megtörtént a csoda, máris tudtam, anélkül, hogy bármiféle kellemetlen biflázással járt volna a tanulási folyamat, egyszerű öröm volt és élvezetes folyamat. Gyerekként még a reklámok is valahogy egyszerűen megragadtak bennem. Elég volt kétszer- háromszor hallani és máris kívülről fújtam. Vissza akarom kapni ezt a tudást! Vissza a memóriámmal!

Csíkszentmihályi is erről ír Az öröm művészete című könyvében. Voltak olyan emberek, akik még fogságuk idején sem akarták, hogy elveszítsék azt, ami egyetlen tulajdonuk maradt: a tudásukat. Naphosszat verseket tanultak a börtönben. Ebben látták annak a lehetőségét, hogy megtartsák emlékezőtehetségüket és ne őrüljenek bele a rabságba.

Én ma ezt a verset választottam:

Kálnay Adél: Kérdés

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?
Sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra, fácánra.
Koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki.
Kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba.
Békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni.
Tökéletesre lelni egy madár dalában…
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

 

Ki tart velem egy kis verstanulásra?

(Ha nincs kedved megtanulni, akkor legalább olvasgass verseket! Az is ugyanolyan hasznos és kellemes elmének és léleknek egyaránt!

Kapcsolódó bejegyzések:

A tudás gyökerei keserűek

11 vers

 

 

Heti útravaló – Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat!

Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!

Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Találjon el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!

Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.

Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!

Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!

Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Antoine de Saint-Exupery: Fohász

Vasárnapi tanmese – Mire vágysz a legjobban?

Szókratész kérdéseket tett fel a Plákán hallgatóihoz: mi a bátorság, mi az igazságosság, mi a derekas helytállás? Az athéni polgárok pedig válaszoltak neki. Theogorász egyetlen kérdésre sem felelt. Mikor az emberek szétszéledtek, Szókratész körül csupán néhány ifjú maradt, köztük volt Theogorász is.
– Mester arra kérlek, taníts meg engem a bölcsességre, szeretném tudni mindazt, amit te tudsz – szólalt meg végül Theogorász.

Mivel oly kitartóan és állhatatosan kérlelte Szókratészt, hogy az a házába vitte az ifjakkal együtt.
Amikor a házhoz értek, Szókratész megkérdezte tőle:
– Mire vágysz a legjobban?
– A bölcsességre – válaszolta Theogorász.
Akkor lépj közelebb, és hajtsd le a fejed – mondta a mester, és az ifjak nagy ámulatára belenyomta Theogorász fejét a kert végében álló dézsába, mely színültig volt esővízzel.

Amikor érezte, hogy Theogorász nem kap levegőt, kihúzta a vízből, és megkérdezte tőle:
– Mire vágysz a legjobban?
– A bölcsességre – válaszolta Theogorász.
Ekkor ismét a víz alá nyomta. Mikor az már nehezen lélegzett, kihúzta a vízből, és a korábbi kérdést szegezte neki:
– Mire vágysz a legjobban?
– A bölcsességre – válaszolta Theogorász.

Szókratész kénytelen volt megismételni az előbbieket. Amikor Theogorász már nem bírta tovább a víz alatt, a ruhájánál fogva kiemelte a dézsából, és megkérdezte: – Mire vágysz a legjobban?
– Levegőre – válaszolta a fuldokló Theogorász.
Majd, ha úgy vágysz a bölcsességre, amint most vágytál a levegő után, akkor elnyerheted.

(‪Taitosz –  Út a bölcsességhez)