Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Vasárnapi tanmese – Az almafa

Egy kis erdő közepén élt egy gyönyörű almafa, boldogságban és békességben. Minden évben bőségesen termett rajta száz meg száz piros alma. Ám egy nap féreg fúrta be magát a fa törzsébe hatalmas fájdalmat okozva ezzel a fának. Szegény nem tudta megvédeni magát, így a féreg napról napra egyre beljebb és beljebb jutott a fa törzsében. Az almafa kínok kínját élte át, s a szenvedés annyira úrrá lett rajta, hogy lassan azt is elfelejtette, hogy ki is ő valójában. Kétségbeesetten próbált szabadulni a fájdalomtól, és egyre azon törte magát, hogy hogyan tudna véget vetni a szenvedéseinek.

almafa

Akkor megpillantott egy rókát, amint az szabadon futott a fák között.: -Én is szabad akarok lenni és úgy akarok futni mint ő! Akkor majd semmilyen féreg nem érhet utol! -gondolta magában a fa, és ezzel minden erejét bevetve megpróbálta kitépkedni a gyökereit a földből. A keserves munka ellenére csak nagyon lassan tudta mozgatni a gyökereit, de nem adta fel a küzdelmet. Minden erejét szabadulásába vetette, s ahogyan gyengült, egyre kevesebb és silányabb termést hozott.

Ám egy nap egy kis alma megérezte, hogy valami nincs rendben a fával. -Miért-e szenvedés? Miért-e fájdalom? Miért-e hiábavaló küzdelem? Almák ébredjetek, a fánk szenved! Hát nem érzitek? Azzá akar válni, ami sohasem lehet, s ezáltal megöli önmagát, s vele együtt minket! -összefogtak az almák, és próbálták szólongatni a fát, de az rendíthetetlenül fojtatta keserves küzdelmét. Nem tudták mit tegyenek szegény almák, utolsó reményük volt az imádság. A hatalmas égtől kérték, hogy küldjön egy angyalt, ki majd segít. Minden nap imádkoztak, és reménykedve várták a megváltást, ám a remény egyre csak fogyott. Míg végül egy szép napon apró pici szárnyakon repült feléjük egy kis fakopáncs. Leszállt a fa törzsére, és hegyes csőrével kopogtatni kezdte azt. Kis idő múlva a féreg már ott tekergett a kismadár csőrében. Ujjongtak az almák, a fakopáncs jóllakottan szállt vissza az égbe, és az almafa végre újra boldogságban és békességben élt tovább.

Reklámok
2 hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Alku a halál angyalával

angel-of-death (1)

Egy idős férfi nyugdíjba ment, mikor a halál angyala felkereste. A férfi azelőtt sokat dolgozott, meggazdagodott és luxus körülmények között ment nyugdíjba. El sem akarta hinni, hogy ütött az órája. Mivel nagyon gazdag volt, úgy gondolta, hogy vásárol magának még egy kis időt a halál angyalától, kerül amibe kerül. Sokáig alkudoztak, de az angyal nem engedett. Kétségbeesésében a férfi egy utolsó ajánlattal állt elő:

 – Csak egy órát adj még, hogy gyönyörködhessem ebben a világban. Csak még egy kis időt, amit a családommal és a barátaimmal tölthetek, akiket régen nem láttam és minden vagyonomat megkapod.

De az angyal nem engedett. Végül a férfi megkérdezte, hogy kaphat-e egy percet arra, hogy búcsúlevelet írjon. Az angyal beleegyezett, a férfi pedig ezt írta:

Azt az időt, amit kaptál, helyesen töltsd! A sok pénzemmel még egy órányit sem tudtam vásárolni. Hallgass a szívedre és bizonyosodj meg arról, hogy a téged körülvevő dolgok értékesek és értékeld életed minden egyes percét!

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A pletyka

Egyszer egy pletykás asszony megtért. Elment lelkipásztorához és az Úr előtt megvallotta bűneit.

– Hogyan tehetném jóvá, amit elkövettem? Mit tegyek? Adjon tanácsot!

– Fogjon egy kispárnát, bontsa fel és minden ember ajtaja elé, akit megpletykált, tegyen egy tollat! – tanácsolta a pásztor.

Az asszony furcsállta a tanácsot nagyon, de mivel bűnbánata igazi volt, megtette. Ment vissza nagy örömmel:

– Kitettem a tollakat!

– Most menjen el mindenhová és szedje össze őket! – mondta a pásztor.

e8dcb42261def0034203b43f1b515884

Az asszony nagyra nyitotta a szemét a csodálkozástól, de nem szólt semmit. Elindult, hogy összeszedje a tollakat… Másnap szomorúan jött vissza:

– Lelkész úr! Egyetlen tollat sem találtam! Elfújta a szél…

– Látja, kedvesem, ilyen a pletyka is! Kimondja az ember, de azután már visszavenni nem tudja! Kérjen bocsánatot a gyülekezet előtt is és többé ne hordjon híreket!

Az asszony megfogadta ezt a tanácsot is és az Úr áldott gyermeke lett. Az elvesztett bizalamat is visszakapta egy idő után a testvérektől, mert nyelvét csak bátorításra használta azután.

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Átfestem a világot

-Mondd, átl ehet festeni a világot? -kérdezte öreg barátját a gyémántszárnyú kicsi tündér.

-Megint micsoda ötleteid vannak??? Átfesteni a világot! Miért kellene átfesteni? Az ég kéken szép, a fű zölden, a nap meg aranysárgán.

4692117474_409814efda_b
-Az igaz -babrálta szoknyácskája szélét a kistündér és nagy, szomorú szemeivel az erdő sűrűjébe nézett. -Megmagyarázom: ha a sötét nem lenne fekete, hanem fehér, akkor nem is lenne sötét. Ha a bánat nem lenne mély barna, hanem gyönyörű rózsaszín, akkor már nem is lenne bánat. Ha a szerelem nem változtatná a színét, hanem állandó gyémántszín maradna ,akkor örökre szép lenne. Ha minden élő szíve meleg narancsra váltana, nem lenne gonoszság a földön…

-Ez badarság-morgott a bajusza alatt a vén fa, nagyot sóhajtva. Minden élő kezében ott az ecset és a paletta. Ha sutba dobja, az élet egyhangú szürke marad. Tudod kistündérem, ha a barna magányt nem festi át senki magának, akkor bizony a magány, magány marad. Ha a szíve haragos zöld, vagy éppen fekete és azt fogadja el, akkor bizony úgy is él. Időnként persze belefest egyik a másik életébe…talán sikerül is megváltoztatni a színeket, de igazán mindenkinek a saját ecsetét és palettáját kell elővenni a változáshoz. Ettől olyan sokszínű a világ, ettől más és más minden élet

 

 

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A hegyi boszorkány bűvös ládikája

Réges-régen élt egyszer egy faluban egy igen jámbor házaspár. Olyannyira jólelkűek voltak mind a ketten, hogy amijük csak volt, megosztották a szegényebbel: kivel a rizst, kivel a pénzt, fázó emberrel még a rajtuk lévő ruhát is.
Egy hideg téli napon történt. Reggel óta sűrű pelyhekben hullt a hó, s napnyugtára dermesztően hideg lett. Egyszer csak zörgettek az ajtón.
– Vajon ki lehet az ilyen cudar időben? – morfondírozott az ember, s kiment ajtót nyitni.

TreasureChestRoolz
Egy hólepte fiatal nő állt előtte.
– A távoli hegyekbe való boszorkány vagyok, ezer mérföldre lakom innen. Hamarosan szülni fogok. Nem adnának nekem kölcsön egy gyékényt? – nézett maga elé bánatosan, fejét leszegve.
Az ember jobban szemügyre vette a jövevényt, aki boszorkánynak mondta magát, mégsem látszott egyébnek, mint egy huszonhét-huszonnyolc év körüli gyönyörű szép nőnek. Reszketett a fogvacogtató hidegben.
– Hát persze, hogy adok! Már mért ne adnék. Vigyél csak nyugodtan annyit, amennyit akarsz! – mondta az ember. Ezzel a földes szoba sarkában álló gyékénytekercsekből felnyalábolt néhányat, és átnyújtotta jövevénynek.
A nő a hóna alá fogta a gyékényeket, szépen megköszönte, és mezítláb elindult hazafelé a sűrű hóesésben.
Az ember sóhajtott egy nagyot, s épp behúzta az ajtót, amikor előjött a felesége.
– Mintha járt volna itt valaki, ki volt az? – kérdezte az asszony.
– A távoli hegyekbe való boszorkány, aki ezer mérföldnyire lakik innen. Gyermeket vár, hát gyékényt jött kérni – felelte az ember.
– Hideg lesz ma éjjel. Ugyan engedje már kend, hogy nálunk megszülhessen! – kérte az asszony, miközben szemével a sűrű hóesést fürkészte.
– Szó sem lehet róla! A boszorkány, az boszorkány! Ki tudja, mit művelne itt…
– Én is asszony vagyok! Jól tudom, milyen érzés gyermeket szülni. Igazán odaadhatná kend neki a hátsó fáskamrát!
Jámbor lelkű ember volt az ura, hajlott az asszony kérésére.
– Na, jól van, legyen, ahogy mondod. Akkor én elmegyek utána, te meg addig tegyed rendbe azt a kamrát! – mondta, s azzal indult is a hegyi boszorkány nyomába. Alaposan ki kellett lépnie, hogy beérje.
– Hideg lesz ma éjjel. Ha nemsokára szülsz, nem tesz jót neked a hideg. Gyere, szüljél nálunk, a fáskamrában! Meleg vizet is kapsz! – állította meg szelíd szóval a boszorkányt.
Az örömmel igent bólintott.
– Köszönöm, hálásan köszönöm! – mondta, s az emberrel együtt visszafordult. Mire hazaértek, a kamra már ragyogott a tisztaságtól, padlója friss gyékénnyel szépen leterítve. Az asszony még a réseket is gondosan betömte, s vizet is forralt.
– Gyere, csak gyere, szülj itt nálunk! – hívta gyengéd szóval a vendéget.
– Kérem kendteket, most hagyjanak magamra! – szólt a boszorkány, s azzal le is feküdt.
– Jól van. Addig főzünk egy kis rizskását.
– A gyermekszüléshez kell az erő, enned kell valamicskét!
A jámbor háziak ezzel magára hagyták. Nemsokára gőzölgő meleg kásával tértek vissza a kamrához, ahonnan már gyermeksírás szűrődött ki. Döbbenten lestek be az ajtón, hát három fiúcskát láttak.
– Nahát, még ilyet! – néztek egymásra csodálkozva.
– Köszönöm szépen, hogy úgy törődtek velem! – szólalt meg a boszorkány. – De már indulnom kell vissza a hegyekbe.
Föl is kelt rögtön, s szedelőzködni kezdett.
– Ugyan hová sietsz? Maradj még! Pihenj csak, hiszen éppen most szültél! – marasztalták a háziak. – Odakint amúgy is kutya hideg van.
De hiába kérték, hiába próbálták maradásra bírni, a boszorkány csak a fejét ingatta, s mosolygott. Egyik fiúcskát a hátára vette, a másik kettőt a karjára ültette, s a szíves gondoskodást megköszönve elindult hazafelé a sűrű hóesésben.
Másnap újesztendő napja volt. Éjnek idején megint zörgettek az ajtón.
– Elnézésüket kérem a késői zavarásért! Én vagyok az, a tegnapi boszorkány. Kérem, eresszenek be!
A háziak tüstént talpra ugrottak, és siettek az ajtóhoz.
– Jaj, de jó, hogy újra eljöttél hozzánk! – mondták örömmel, s amint ajtót nyitottak, három virgonc kis fickó pördült be rajta.
– Nahát! Micsoda eleven fiúcskák! – csodálkoztak a háziak.
A boszorkány erélyesen csendre intette a hancúrozó-zsivajgó gyerekeket.
– Megint kéréssel jöttem. Kérem kendteket, adjanak nevet a gyermekeimnek!
– Szíves örömest! Elvégre mégiscsak nálunk születtek – s azzal összedugták a fejüket, hogy megtanácskozzák a dolgot.
– Legyen hát akkor Nyarajó a legidősebb, Őszejó a középső, s Telejó a legkisebb! – ajánlották.
– Jó nevek, igazán jó nevek! – bólogatott a boszorkány elégedetten. – Szívemből köszönöm a hozzám való jóságukat! Hálából fogadják el tőlem ezeket a ládikákat! – mondta, s mindkettőjüknek átnyújtott egy-egy kis fadobozkát. – Nyarajó, Őszejó, Telejó! – mondogatta ízlelgetve a neveket.
Nem időzött sokáig, búcsút vett a háziaktól, s gyermekeivel hazaballagott.
Miután elment, a házaspár elővette a fadobozkákat, s megnézte, mi van bennük.
Az ember ládikája olyan bűvös ládika volt, amelyből ki nem fogy a pénz, amíg a gazdája él.
Az asszony ládikája meg olyan bűvös ládika volt, amelyből ki nem fogy a selyemfonál, s a gazdája, amíg él, annyi selymet szőhet, amennyit csak akar.

Hozzászólás »