Vasárnapi tanmese – A nap leánya vagyok

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány. Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket.

A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:

– Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.

Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:

– Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.

A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle:

– Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?

– Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak – tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.

Vasárnapi tanmese – A legfinomabb tea

Japánban idősebb úriemberek egy csoportja rendszeresen összejött, hogy megbeszéljék a híreket, és teázgassanak. Egyik szórakozásuk az volt, hogy igen drága teafajtákat kutassanak fel, hogy azokból újabb ínycsiklandozó keverékeket állítsanak össze.

Amikor a legidősebbre került a sor, hogy megvendégelje a többieket, a legnagyobb ünnepélyességgel szolgálta fel a teát: aranydobozból mérte ki a leveleket. Mindannyian a legnagyobb elragadtatással dicsérték teáját, és tudni szerették volna, hogy milyen különleges kombinációból állította össze ezt a keveréket. Az idős ember mosolyogva így szólt:
– Uraim, a tea, amit Önök oly nagy élvezettel isznak, ugyanaz a tea, amit a parasztjaim isznak a birtokomon. Az élet legfinomabb dolgai egyáltalán nem drágák, és nem is nehéz őket megtalálni.

 

Vasárnapi tanmese – Az elefánt és a vakok

Élt egyszer régen egy kis faluban hat vak ember. Nem látták soha a napvilágot, így a tárgyakról, élőlényekről, a körülöttük lévő világról is csak többi érzékszervük alapján alakították ki saját képüket. Egy napon egy elefántot hoztak eléjük, és megkérdezték, hogyan is nézhet ki szerintük. Odamentek hát a hatalmas állathoz, és mindannyian megérintették.

„Nahát! Az elefánt olyan, mint egy oszlop.” – szólalt meg egyikük, aki az állat lábát tapogatta meg.

„Nem, nem, inkább olyan, mint egy kötél.” – mondta a másik, aki a farkát fogta.

„Szerintem inkább olyan, mint egy vastag faág.” – szólt a harmadik, aki az agyarát tapogatta.

 „Nincs igazatok, az elefánt úgy néz ki, mint egy hatalmas legyező.” – állapította meg a negyedik, aki az állat fülét fogdosta.

„Dehogy! Az elefánt olyan, mint egy nagy fal.” – szólalt meg az ötödik vak ember, miközben az elefánt oldalát tapogatta.

„Szerintem viszont mindannyian tévedtek, mert az elefánt cső alakú.” – vélte a hatodik, aki épp az ormányát fogta.

Amit a vak emberek nem értettek meg, az az, hogy míg az igazságot keresték mindannyian, annak csak egy-egy részletét ismerték meg, és az alapján alkották meg véleményüket.

Vasárnapi tanmese – Mese a kislányról, aki elvesztette a boldogságát

Lilli:

Mese a kislányról, aki elvesztette a Boldogságát

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Elizának hívtak. Épp oly szép volt, mint minden kislány és a szülei éppúgy szerették, mint ahogy minden gyereket szeretnek. Sok játéka volt, egytől-egyig szépek, volt külön szobája és két nagymamája is, akik felváltva kényeztették.

Mindemellett a gazdagság mellett Eliza mégsem volt boldog. Ugyanis nem tudta, hogy mi az a boldogság. Soha nem nevetett, nem játszott vagy ugrándozott a többi gyerekkel, és ha énekelt, dalai csupa szomorú dologról szóltak. Gyakran sétált egyedül a szomszéd erdőben, üldögélt egy patak partján. Tisztavizű kis patak volt ez, mert egyenesen a Hideg-hegyekből jött. Eliza nap mint nap eljött ide kedvenc babájával, egy szomorúszemű bohóccal, leült a fűbe és sírdogált. Egyszer, amikor így itatta az egereket, könnyei a patak ezüst vizébe hulltak. Meglátta ezt egy kicsiny, narancsszínű halacska, felúszott a víz színére, kidugta a fejét és megkérdezte Elizát:

– Miért sírsz kislány? – Eliza abbahagyta a zokogást és hüppögve válaszolt.

– Mert boldogtalan vagyok.

– És miért vagy boldogtalan? – kérdezte a halacska türelmesen.

– Azért, mert nem tudok nevetni, játszani, vidáman ugrándozni. Még énekelni is csak szomorú dalokat tudok. Nem értem miért vagyok olyan más, mint a többi gyerek.

– Erre pedig egyszerű a válasz – mosolyodott el a halacska. – Ez azért van így, mert elvesztetted a Boldogságodat.

– Az meg hogyan történhetett?! – Eliza majdnem ismét sírva fakadt.

– Messziföldön van egy ezüst rét, tele ezüst fűszálakkal. De ezek nem közönséges növények ám! Ezek a füvek a még meg nem született emberek lelkei. Amikor eljön a születés ideje, Hold Anyó lenyújtja értük karjait és elviszi őket a Földre. Ekkor kapják az emberek a Boldogságot, a Bánatot, a Szépséget, a Gazdagságot, mindent, amijük csak van. Te biztosan elvesztetted a Boldogságodat. Ha visszamennél erre az ezüst rétre, megtalálnád.

– Hogyan juthatok vissza oda? – kérdezte a kislány és megpróbált nagyon bátran nézni.

– Ma éjjel telihold lesz. Menj ki pontban éjfélkor az udvarotokra és kérd meg Hold Anyót, hogy vigyen el!

Eliza megköszönte a halacska segítségét és hazament. Amikor eljött az éjfél kiment a ház elé, az udvarra. Félve pillantott a teliholdra, de az csak barátságosan mosolygott rá. Eliza összeszedte minden bátorságát és megkérte őt, vinné el arra a csodálatos ezüst rétre, ahol a még meg nem született emberek élnek. Hold Anyó lenyújtotta érte sugarait, ölébe vette, majd elvitte Messziföldre, letette nem messze a réttől és meghagyta neki, hogy még az éjjel végezze el amit akar, mert csak akkor tudja hazavinni. Eliza megígérte, hogy sietni fog, elbúcsúzott az Anyótól, majd útnak indult a rét felé.

Egy nyírfaligeten keresztül vezetett az útja. Megpróbált arrafelé haladni, ahol a fák között megcsillanni látta a rét ezüstjét, de bárhogy próbált odajutni, a fák mindig megsűrűsödtek előtte, elállták útját. Próbálkozott egy darabig, de aztán elfogyott a türelme. Mérgesen dobbantott és egyenesen odaállt a legnagyobbnak tűnő fa elé.

– Mit akartok tőlem? Miért nem engeditek, hogy továbbmenjek? – kérdezte.

– Mi vagyunk az Ezüst Rét őrei – válaszolta a fa letekintve a csöppnyi lányra.

– Senki nem léphet a rétre, mert a végén még valaki letaposná a fűszálakat és az emberek meghalnának, mielőtt megszülethetnének. Elizát elfogta a kétségbeesés. Szája sarka sírásra görbült, úgy kérdezte az öreg nyírtől:

– De hogyan találhatom meg az én elveszett Boldogságomat, ha nem léphetek a rétre?

– A Boldogságok nem szoktak csak úgy elveszni – csóválta meg lombját a fa. – A Boldogságokat ellopni szokták. Lopni pedig errefelé csak a Pajkos Manók tudnak.

– Hol találom azokat az alattomos manókat? – kérdezte Eliza harciasan.

– Itt laknak a liget szélén. De vigyázz velük kislány! Nem csak lopnak, de hazudnak is.

Eliza keresztülvágott a fák között, akik most már nem álltak az útjába. Amikor a liget szélére ért, azonnal észrevette az apró, falevélből és kavicsokból épült házakat, amik körül piciny kis emberkék rohangásztak, láthatóan minden különösebb cél nélkül. Óvatosan odalopózott a legnagyobb házacskához, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta annak tetejét és belenézett. Egy öreg, meglepett manó nézett vele farkasszemet. Épp olyan pici volt mint a többiek, hosszú szakállát háromszor körbetekerte a nyakán, rózsaszín háziköntöst viselt, az orrán pedig apró szemüveg díszelgett. Eliza elszántan rákiáltott az elképedt manóra:

– Ha nem adod vissza a Boldogságomat, rád borítom a házad tetejét!

Az öreg hamar visszanyerte a nyugalmát, megköszörülte a torkát és azt mondta:

– Ifjú hölgy, azt hiszem itt tévedés történt. Én nem vettem el az ön Boldogságát. Egyáltalán nem szokásom bárki Boldogságát is jogtalanul elvenni.

– Tudom, hogy ti voltatok! – kiabált felháborodottan Eliza. – Követelem, hogy adjátok vissza az én ellopott Boldogságomat!

– Lopás? – ráncolta gondterhelten homlokát a manó. – Amennyiben bűncselekmény esete forog fenn, azt hiszem tanácsos lesz összehívni a Gyűlést. Egyetért velem hölgyem? – Meg sem várta Eliza válaszát, hintaszéke alól elővett egy sárga tölcsért, fürgén felpattant, kiment a házikó elé és belekiáltott a szócsőbe:

– Mindenki azonnal jöjjön ide, összehívom a Gyűlést! – Tölcsérre tulajdonképpen semmi szükség nem lett volna, mert eddigre már a falu összes lakója ott tolongott Eliza körül.

– Egy bűnügyről lesz szó – a manó továbbra is a tölcsérbe beszélt. – Ez a hölgy itt azt állítja, hogy valaki közületek ellopta az ő nagyrabecsült Boldogságát. Kérdem tőletek: igaz ez?

– Nem! – válaszolták kórusban a manók.

– Ezennel a Gyűlést berekesztem! – kiáltotta az öreg a tölcsérbe, majd lerakta azt a földre, fáradtan felsóhajtott és Elizához fordult.

– Hallotta hölgyem, a válasz nem. Nem mi voltunk. Most tehát menjen útjára! Isten vele! – Eliza teljesen kétségbe esett. Leült a földre, összekucorodott és sírva fakadt. Az öreg manónak megesett rajta a szíve, odatipegett hozzá és esetlenül paskolgatni kezdte a szoknyáját.

– Azért ne sírjon hölgyem! – mormogta zavartan. – Ha ennyire fontos önnek az a Boldogság, menjen és szedjen magának!

– Tessék? – kérdezte könnyes hangon a kislány. – Hogy érted azt, hogy szedjek magamnak Boldogságot?

– Itt a mocsáron túl, nem is olyan messze nőnek a Boldogságok. Olyan krumpliszerű kis növények. Ki kell ásni a gyökerüket és ott a Boldogság.

– Értem – mondta Eliza némiképp megvigasztalódva. – Köszönöm szépen a segítséget! – Azzal búcsút intett a manóknak. Az öreg pedig még utána kiáltott:

– Óvakodjon a mocsári lényektől! Nagyon veszélyesek!

Eliza hamarosan megérkezett a mocsár szélére. Csúnya, bűzös, fortyogó mocsár volt az, sokkal szörnyűbb, mint elképzelhető. Szegény kislány annyira megrémült, hogy azt hitte, megáll a szíve ijedtében. Szorosan behunyta a szemét, hogy ne is lássa a sok szörnyűséget és nekivágott. Mivel szeme szorosan csukva volt, nem láthatta, hogy a mocsár mélyéből undorítóan nyálkás és bűzös teremtmények kelnek ki, és azt sem látta, amikor ezek a lények hártyás lapátkezeiket lábai elé tartották, hogy azokra lépjen és ne süllyedjen el az ingoványban. Így ért át Eliza minden baj nélkül a mocsáron, nem is gyanítva, micsoda segítőtársai akadtak.

Amikor újra szilárd talajt érzett a lábai alatt, Eliza kinyitotta a szemét. Furcsa látvány tárult elé. Hatalmas síkság vette körül és ezen a síkságon szabályos sorokba ültetve krumpliszerű növények nőttek. Eliza odalépett az egyik ilyen növényhez és elkezdett a gyökere felé ásni. Meg is találta azt és még valamit. A gyökerek közt furcsa, áttetszően kék buborék remegett. Már éppen hozzáfogott volna, hogy kiemelje, amikor egyszer csak megszólalt a növény:

– Kérlek, ne vedd el a Boldogságomat! Ha nem lesz többé Boldogságom, hogyan élhetek?

Eliza nem volt gonosz kislány, nem akarta megfosztani a növényt a Boldogságától. Inkább leült a földre, összekucorodott és sírva fakadt. Ahogy sírt, könnyei a kék buborékra hullottak, amitől az egyszeriben – hopp! – kettévált. Így lett egy Boldogságból kettő.

– Vedd el! – mondta a növény kedvesen – Az egyik a te Boldogságod.

Eliza óvatosan nyúlt a buborékhoz, kiemelte a földből, a hold felé tartotta és egyszercsak hatalmas nagy Boldogság töltötte el, olyan, amilyet eddig még soha nem érzett. Nevetni kezdett, nevetett, egyre csak nevetett. Majd a buborék hirtelen eltűnt. De Eliza nevetése nem szűnt meg, hiszen a Boldogság, már az ő szívében lakott.

Eliza pedig hazatért a hold sugarain és attól kezdve nem volt nála boldogabb gyerek a földön.