Vasárnapi tanmese – Egy keksz

Ez az egész tényleg megtörtént egy valós személlyel, és ez a valós személy én vagyok. Épp a pályaudvarra mentem. Ez 1976 áprilisában volt Cambridge-ben, Angliában. Kicsit korán érkeztem. Rosszul tudtam a vonat indulását. Vettem magamnak egy újságot, hogy megfejtsem a keresztrejtvényét, meg egy kávét és egy csomag kekszet. Odamentem, és leültem egy asztalhoz. Azt akarom, hogy elképzeljék a helyszínt. Nagyon fontos, hogy maguk előtt legyen a kép. Itt az asztal, az újság, a csésze kávé, a csomag keksz. Egy fickó ül velem szemben. Teljesen átlagos kinézetű, öltönyben, aktatáskával. Nem úgy tűnt, mintha valami különös dologra készülne. A következőt csinálta: hirtelen előrehajolt, felvette a csomag kekszet, kinyitotta, kivett egyet és megette.

Na most, azt kell mondjam, ez az a dolog, amit az angolok nagyon rosszul kezelnek. Semmi sincs a hátterünkben, neveltetésünkben, oktatásunkban, ami megtanítana bennünket, hogyan bánjunk azzal, aki fényes nappal az orrunk elől ellopja a kekszünket. Tudják, mi történne, ha ez Los Angeles belvárosában történt volna? Villámgyors tűzharc kerekedne, helikopterek érkeznének, a CNN, tudják… De végül, azt tettem, amit minden rámenős angol tett volna: nem vettem róla tudomást. Az újságba mélyedtem, kortyintottam egyet a kávémból, próbáltam egy megfejtést kitalálni a lapban, semmi mást nem tudtam csinálni, és azon gondolkodtam: “Mit tegyek?”

Végül azt gondoltam, “Nincs más hátra, meg kell tennem”, és nagyon erősen próbáltam nem észrevenni a tényt, hogy a csomag rejtélyes módon már nyitva van. Kivettem magamnak egy kekszet. Gondoltam: “Ezzel lefegyvereztelek!” De nem, mert néhány pillanat múlva megint csak ugyanazt csinálta. Vett még egy kekszet. Miután az első alkalommal nem szóltam, másodszorra valahogy még körülményesebbnek tűnt előhozakodni a témával. “Ne haragudjon, nem tehetek róla, de észrevettem, hogy…” Úgy éreztem, ez nem igazán működik. Így mentünk végig az egész csomagon. Amikor azt mondom, hogy az egész csomagon, mindössze körülbelül nyolc darabra gondolok, de nekem egy egész életnek tűnt. Ő vett egyet, én is vettem egyet, ő vett egyet, én is vettem egyet. Végül, amikor befejeztük, ő felállt és elsétált. Illetve előbb jelentőségteljes pillantást váltottunk, aztán ment el, én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam és kényelmesen hátradőltem.

Néhány pillanat múlva beérkezett a vonat, úgyhogy felhajtottam a maradék kávémat, felálltam, felvettem az újságot, és az újság alatt ott volt a kekszem. Az a fantasztikus ebben a történetben, hogy valahol Angliában az utóbbi negyedszázadban élt egy tökéletesen átlagos fickó pontosan ugyanezzel a történettel, csak ő nem ismeri a csattanót.

(Douglas Adams)

Vasárnapi tanmese – A valódi boldogság

Az egyik gazdag ember megkért egy zen-mestert, írjon le valamit, egy áldást, pár jó szót, ami a jövőben is segíteni fogja a családját a boldogulás útján.

A mester a következő szöveget írta egy papírlapra:

„Az apa meghal. A fiú meghal. Az unoka meghal. „

A gazdagember haragra gerjedt, amikor ezt meglátta.

– Azt kértem tőled, írj valamit, ami boldoggá és gazdaggá teszi a családomat, ami áldás lesz a jövőben is! Miért éppen ilyen szomorú dologról írtál?

A zen-mester így felelt:

– Ha a fiad előtted hal meg, családodat elviselhetetlen gyász gyötri majd. Ha az unokád a fiad előtt hal meg, a bánat tépi majd a családod szívét. Ha előbb te halsz meg, utána a fiad, utána az unokád, akkor minden az élet rendje szerint történik. Ez a valódi boldogság. Ez a valódi gazdagság!

(Gyémánt és lótusz, zen tanmesék és versek)

Vasárnapi tanmese – Mi az a barátság

Ma reggel a presszóban, egy idős bácsi hozzám fordult és ezt kérdezte: Tudod mi az a „barátság”? Válaszolni akartam, de félbeszakított: Látod azt az úriembert annál az asztalnál? Ő a legjobb barátom, ’39-ben születtünk mindketten, együtt nőttünk fel. Minden nap ide jártunk ebbe a kávéházba. Ittunk egy feketét, és elolvastuk az újságot… valójában ő olvasta fel nekem az újságot, mert én nem tudok olvasni. Mindig együtt voltunk. Aztán ’78-ban összevesztünk… még verekedtünk is. Azóta nem beszélünk, még csak nem is köszönünk egymásnak. De minden nap idejövünk a szokott időpontban. Látjuk egymást, de nem köszönünk, és külön asztalhoz ülünk. Mindketten megisszuk a feketét. Ő minden nap fogja az újságot és hangosan felolvassa. Az emberek azt hiszik bolond, de értem teszi… 1978 óta.

Vasárnapi tanmese – Út a megvilágosodásig

Volt egy ember, aki meg akart szabadulni a szenvedéseitől, ezért elment egy buddhista templomba, és kérte a mestert, hogy segítsen rajta. Odament hozzá és így szólt:

– Mester, ha naponta négy órát meditálok, mikor jutok el a megvilágosodásig?

A mester rápillantott és így válaszolt:

– Ha napi négy órát meditálsz, talán tíz év múlva megvilágosodsz.

Az ember elgondolkodott és így szólt:

– Ó, mester, és ha napi nyolc órát meditálok, mikor fogok megvilágosodni?

A mester ránézett és így szólt:
– Ha napi nyolc órát meditálsz, talán húsz év múlva eléred a célt.

– De miért tart tovább, ha többet meditálok?  – kérdezte az ember.

A mester így válaszolt:

– Nem azért vagy itt, hogy feláldozd az életed vagy az örömeidet. Ha két óra meditáció alatt minden tőled telhetőt megteszel, de nyolc órát töltesz elmélkedéssel, akkor csak elfáradsz, kizökkensz, és nem élvezed az életed. Tegyél meg mindent és talán megtanulod, nem az számít, mennyit meditálsz, hanem, hogy élj, szeress és boldog légy!

(Részlet Don Miguel Ruez A négy egyezség c. könyvéből)