Évek óta nagy kedvencem Don Miguel Ruez Négy egyezség című műve. Ez az írás tele van olyan leckékkel, amelyeket mindenkinek érdemes lenne megfontolnia, vagy legalábbis elolvasnia mindenképp.
Van egy történet benne, ami nagyon tanulságos:
„A szó az emberiség varázshatalma, amit rosszra használunk, ezért fekete mágiává válik anélkül, hogy a leghalványabb fogalmunk lenne róla.
Egy intelligens, jószívű asszonynak volt egy lánya, akit imádott. Egyik este nagyon fárasztó nap után érkezett haza, tele érzelmi feszültséggel, borzalmas fejfájással küszködve. Békességet, nyugalmat akart, de a lánya boldogan ugrándozott és énekelt. A lány nem is sejtette, hogyan érzi magát az anyja, saját magával volt elfoglalva, a saját álomvilágát élte. Olyan boldognak érezte magát, hogy egyre hangosabban ugrált és énekelt, hogy kifejezze örömét és szeretetét. A hangos énekszótól az anya fejfájása egyre erősödött, és az asszony egyszer csak elvesztette a türelmét. Dühösen nézett gyönyörű lányára és így kiáltott: „Fogd be a szád! Borzalmas a hangod! Nem vagy képes befogni a szád?”
Az az igazság, hogy nem a kislánynak volt borzalmas hangja: az anya semmiféle zajt nem bírt volna elviselni. De a lány elhitte, amit az anyja mondott, és attól a pillanattól fogva képtelen volt örömöt találni a saját hangjában. Nem énekelt többé, mert azt hitte, hogy csúnya a hangja, és nem akart vele másokat idegesíteni. Szégyenlős lett az iskolában, és mikor arra kérték, énekeljen, nem volt rá hajlandó. Még az is nehézséget okozott számára, hogy másokkal szóba álljon. Minden megváltozott a kislányban az új előítélet miatt: elhitte, hogy el kell nyomnia érzelmeit ahhoz, hogy mások elfogadják és szeressék.
Valahányszor meghallgatjuk valaki véleményét és elhisszük azt, ítéletet mondunk magunkról, ami hiedelemrendszerünk részévé lesz. Ez a kislány felnőtt, s bár szép hangja volt, sosem énekelt többé. Egyetlen átok miatt komplexusok egész sorát építette fel. Éppen az idézte rá a rontást, aki a legjobban szerette: a saját anyja. Az anya észre sem vette mit tett a szavaival. Nem érzékelte, hogy rontást szórt a lányára. Sejtelme sem volt szavai hatalmáról, úgyhogy hibáztatni sem lehet. Csupán úgy cselekedett, ahogy az ő apja, anyja és mások tettek vele már annyiszor. Rosszul használta a szavakat…”
Nem ritka jelenség ez, mindenki kapott kisebb vagy nagyobb kritikákat gyermekkorában. Velem is előfordult jó néhányszor, amikor gyerek voltam, hogy a felnőttek megpróbálták elvenni a kedvem valamitől, amit szerettem, amiben hittem. Néha tettekkel, néha szavakkal teszik ezt, máskor elég akár egy pillantás is, amikor a gyerek kiolvassa a felnőtt tekintetéből, hogy neked ez úgysem sikerülhet.
Húsz éve történt velem egy eset, ami nem olyan nagy dolog, mégis elevenen él az emlékeimben még ennyi idő után is. Az unokatestvérem kapott egy gyönyörű görkorcsolyát és úgy örültünk neki, hogy repülni tudtunk volna a boldogságtól. Felváltva használtuk, nagyon szerettük. Aztán annyit könyörögtem én is egy görkoriért, hogy bátyám végül megszánt és vett nekem egyet. Később az egyik barátnőm is kapott, így már hármasban jártuk a várost és csuda jól szórakoztunk. Nem én voltam köztük a legügyesebb, mert a görkorim kerekei néha ferdén álltak, de ez sohasem zavart, nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy jól éreztük magunkat, száguldoztunk és beszívtuk a szabadság édes illatát.
Egy tavaszi este bevettük a várost és gurultunk egymás nyomában. Ekkor egy öreg bácsi megszólított, pontosabban utánam kiabált, mert én csak elsuhantam mellette. Azt mondta, hogy nem jól görkorizom, mert ferdén állnak a kerekeim. Nézd csak a másik kettőt, hogy megy! Úgy kell azt csinálni! – kiáltotta utánam.
Akkor nem foglalkoztam vele, csak mentem tovább, hogy utolérjem a többieket. Este viszont mikor hazamentem, még mindig ott visszhangoztak a fülembe az öregember szavai. Azon az estén lerúgtam a görkorit és többé rá se néztem. Elég volt hozzá egyetlen mondat, egy vadidegen embertől.
Tudtam, hogy nem én leszek a kerületi görkorcsolyabajnok, de nem is ez volt a célom. Én a száguldást, a sebességet, a szabadságérzést szerettem és azt, hogy a barátaimmal közösen mókázhatok.
Talán az az öregember sem akart rosszat, csak tanácsot adott, hogy én is jobban élvezzem a görkorcsolyázást. Vagy épp nem volt jó napja és gondolta beszól egy kis csitrinek, attól majd jobban alszik. Netán épp vesztésre állt a kedvenc focicsapata, ő meg kiment az első félidő után és valakinek jól beszólt, hátha ettől majd jobban érzi magát. Nem tudom, hogy mi volt az indoka, talán maga sem tudta. A lényeg, hogy húsz év után is elkísérnek a szavai, amiket talán csak ártatlan tréfának szánt.
Szerencsére az említett könyv következő fejezetében megoldást is ajánl a problémára: Ne végy semmit személyeskedésnek! Ha más kritizál téged, azokat a szavakat valójában saját magának küldi. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tényt, hogy amikor valakire ujjal mutogatunk, akkor másik három ujjunk épp saját magunkra mutat, vagyis mindent, amit másokra mondunk, valójában önmagunkról gondoljuk.
Igen, ilyen egyszerű a megoldás. Na jó, könnyű azt mondani! – vágjuk rá egyből. Biztos, hogy nem könnyű elsajátítani, de lehet ám gyakorolni és egyáltalán akarni megtanulni ezt a technikát. Ha nem vesszük őket magunkra, idővel mások kritikái egyre kevésbé fognak minket megérinteni, szinte meg sem halljuk majd őket. Ugyanez vonatkozik a belső bíránkra is, aki néha olyan hangos és alattomos, hogy még mások rosszindulatú megjegyzéseinél is bántóbb tud lenni. Tanuljuk hát meg figyelmen kívül hagyni a lehúzó beszólásokat, vagy legalábbis dolgozzunk rajta szorgosan, nap, mint nap!
Mivel egy gyereknek nem könnyű elmagyarázni, hogy ne vegye személyeskedésnek mások megjegyzéseit, ezért a legtöbb, amit tehetünk, mégiscsak az, ha odafigyelünk a szavainkra.
Hogy kinek szól ez a bejegyzés? Elsősorban azoknak a minden lében kanál öreguraknak, akik szeretik más görkori technikáját kritizálni. Másodsorban pedig mindenkinek, akinek van gyereke, unokája, akinek lakik egy kiskölyök a szomszédjában, van egy unokaöccse vagy keresztlánya.
Hogy mit teszek én ezután? Talán komolyan elgondolkodom rajta, hogy veszek egy görkorit. Persze csakis kétsoros görgőkkel, amitől olyan stabilan fogok állni, hogy soha többé nem érhet vád ember fiától, hogy ferdén állnak a kerekeim. 🙂
Türkiztoll 