Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Vasárnapi tanmese – Egy teáscsésze megpróbáltatásai

beautiful-cup

Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:

– Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.

A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze – legnagyobb meglepetésére – megszólalt:

– Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!

– Hagyj békén! – üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:

– Még nem.

Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.

– Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:

– Még nem.

Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot.

Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni.

Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:

– Még nem.

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.

– Most már jobb. – gondoltam.

Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.

– Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:

– Még nem.

Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok.

Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:

– Még nem vehetlek ki.

Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.

Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:

– Nézd meg magad!

Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:

– Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!?! – hitetlenkedtem. – Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam.

– Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta – tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.

Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történik velem?” Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!

 

Reklámok
Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A sasfióka

A tyúk azt hiszi, hogy csibét keltett ki, és a “csibe” egyre csak nő. Gyorsabban nő, mint a testvérei, s jár-kel az udvaron. Egész életében arra van nevelve, hogy magot kell felcsipkednie a talajról. Ha szerencséje lesz, kihúz a földből egy gilisztát. Arra van tanítva, hogy nem szabad a kerítésen kívül mennie, különben meg lesz büntetve. És ez így van rendjén, mert ez mindig is így volt. Így van a kis csirke (sas) nevelve…

A kis sas úgy is viselkedik, mint a többi csibe. Jár-kel az udvaron, szedegeti a magot. Egyszer, amint így kapirgál, felnéz az égre, s mit lát: egy óriási sast, amely csodálatosan repül.

A kis sas megszólal: „Gyönyörű lenne, ha én is tudnék ilyen csodálatosan repülni.”

A sas meghallja, s így szól hozzá: „Hiszen te repülhetsz.”

„Á, dehogy. Én még a kerítésen kívül sem mehetek. Magot kell kapirgálnom. Ha jól megy, kihúzok magamnak egy gilisztát és egyszer talán vasárnapi ebédként végzem majd. Így volt ez mindig.”

„De te repülhetsz. Legalábbis megpróbálhatod.”

„Hogyan?”

„Normálisan. Úgy, mint én. Próbáld meg. Lehet, hogy párszor lepottyansz. Lehet, hogy az elején nem sikerül. De legelőször is meg kell próbálnod.”

A beszélgetést meghallja a tyúkanyó, odaszalad és rákezd: „Ki látott már ilyet, hogy egy tyúk repüljön? Itt maradsz és kész.” Szól hozzá a sas: „Próbáld meg. Amíg nem próbáltad meg, nem tudod, hogy sikerül-e.”

A tyúkanyó erre ezt mondja: „Itt maradsz. Nem mehetsz el az udvarról. Egész életedben azt magyaráztam, hogy te nem tudsz repülni. A kerítés mögé sem szabad menned!”

A kis sas egy darabig tétovázik, nem tudja, mitévő legyen. Odasereglenek hozzá a csibebarátai, akik végül meggyőzik arról, hogy nem képes repülni, és ezért ő meg sem próbálja. A sasfióka ezek után az egész életét abba a tudatban éli le, hogy ő egy átlagos tyúk, akinek semmi keresnivalója nincs az égen a sasok között.

A tanulság:

“Tartsd magad távol azoktól, akik le akarják törni az ambíciódat! A “kis” emberek mindig ezt teszik, de a nagyok éreztetik veled, hogy te is naggyá válhatsz.”

(Mark Twain)

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Egy szántó-vető esete a földdel

asas

Talán nem is tudjuk, hogy mennyi dolgot vetünk el, utasítunk kellő távolságra magunktól; a körülöttünk lévő világ zavarait kívül hagyva menekülünk szobánk, biztonságunk legtávolabbi sarkaiba.
Magunkra rántunk hangos elfoglaltságokat, elszeparált álmokat, ideiglenes hobbikat, vastag takarók alá bújva vacogunk a reggelek első fénysugaraitól. A világban való működésünk, gyengeségünk, vagy sérthetőségünk elszigetelődésre sarkall minden embert.

De ha elszigetelődöm – nem élek.
Azért, hogy ne lássak – tompa, szürke fátylat húztam szemeim elé, eltemettem magam – és ez egyenlő a halállal.
A halál fázisait végig nézve, amikor a tudat napról napra szűkül be – hasonlóan ez az állapot is az első szellemi halál fázisa. Menekülés más szférákba, dimenziókba, mantrákba és imákba. Oltalmat és nyugalmat találni bennük, lehet része az életnek, de önmagában ez nem Az Élet.

Megfigyelem, hogy mennyit teszem és magát az élet szót, milyen arányban teljesítem ki a létezésemben…
Szavak, fontossági sorrendek, prioritások – paktumok.
Kővel, elzárkózással nehezített leszűkítései az élet-térnek nevezett szegletnek.
Ítélet és elutasítás jár a lábam nyomán, mivel tapasztalati síkon gondolkodom, és elvetek minden olyat, ami megmérettetéssel, kihívással – élettel járhat.
Megkapaszkodtam a megbízhatóságban, csak semmi kilengés, hangos szó, mozgás – biztonságérzet. Valami megragasztott, végtelenbe nyújtott érzés, melyet el nem engedve haladok, illetve halok.

Az itt és most pillanata soha nem volt világosabb a számomra.

De mit is jelent a szó – hogy élni.
Kinéztem az ablakon és láttam, ahogy a szomszédban ássák fel a kertet.
Kirajzolódott egyszerű arkánuma ennek a jelenetnek és minden átvitt értelemmel felruházott mozdulat lett.
A már felásott kert és a Haladóra váró szűz terület – egy mozgó kép, ami rendületlen, egymást követő mozdulattal – látszólag ugyanazt tette. Nem volt különbség a mozgás-sorban, nem voltak meghajlások, összeesések, kinyújtózott homlok-törlések, sem nevetésben fuldokló ásóra támaszkodások, csak monoton kapavágások.
Ha képzeletben odaléptem – és analógiám főszereplője lettem – éreztem, ahogy az egyik kapavágás követi a másikat, de a bennem rejlő nyugodt derű nem tesz különbséget.

Volt részem biztonságban, odaadásban, de volt részem veszteségben, gyászban.
Volt részem boldogságban, anyaságban, elhagyatottságban, magányban, szegénységben, gazdagságban… bármit tehetek.

Folyamatosan mozgásban lenni, megmérettetni, kipróbálni, összeköltözni, aztán szétköltözni, egyedül lenni, együtt lenni.
Soha, de soha nem lehet semmi baj körülöttünk, ha minden egyes kapavágással, ásó kiemeléssel, behelyezéssel túrjuk az utat tovább.
Bármi beleférhet – az idő egymásra, a beszélgetés, a munka, a tanulás, a szerelem… csak haladj előre.
Nem szabad beleragadni a múltba, sem vélt érzelmekbe, elképzelésekbe, tudni kell elengedni, megismerni, kíváncsinak lenni, rácsodálkozni, átírni, újra gondolni, tévedni, felismerni.
Minden kapavágás, újból és újból ugyanaz… nem lehet rosszabb, mint a boldogabb – ugyanaz.
És ahogy figyeltem, ahogy halad – egy élet műve lett. Mindent felvett, megnézett, amit lehetett, nem hagyott ki semmit, ami útjába került… napnyugtára készen lett.

Talán az eltávozásban az a pillanat a legfontosabb, mikor elindul a meleg otthon felé, de egy leheletre még megáll… és ahogy visszanéz… látja, hogy minden, amit tehetett – kész.
#VörösMari
http://vorosmari.blogspot.hu/

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Homokszemek

sivatag

Vajon ha a porszem a sivatagban felismerné magát, hogyan tekintene magára? – kérdezné – Ki vagyok én? – és talán már mondaná is – Senki vagyok. Úgy járok, ahogy a szél fúj, ott vagyok, ahova ledob, úgy éget a nap, ahogy kívánja, azok vannak mellettem, akiket a sors rendelt mellém. Mit gondolna a porszem? Itt vagyok – gondolná – és még millióan körülöttem. Létem merő véletlen, életem céltalanság. Vagyunk, ameddig vagyunk, de értelmet nem találhatunk benne. Aztán híre kelne, hogy az a sok porszem, az a sok millió, sok milliárd, azok is kik már nem is tudnak egymásról, valójában egy egészet alkotnak, híre kelne, hogy ez az egész egy gyönyörű szép alkotás része, amit úgy hívnak, hogy sivatag. Mit sem tudna a porszem, hogy miféle dolog az a sivatag, de tudná, hogy része, és ha ő maga nem lenne, akkor a sivatag sem lenne olyan, mint amilyen. Milyen szép – gondolná. – Része vagyok ennek – de nem tudná igazán, hogy mi is ez; ezért napról napra el is felejtené. Minden nap eszébe kellene juttatni, hogy „te bizony a sivatag része vagy!”. És mikor eszébe jutna, akkor érezné, hogy ő fontos és örülne, hogy része lehet ennek a szépségnek. Aztán másnap megint elfelejtené, elfáradna, és kilátástalan lenne – így menne ez napról napra. Egyik nap aztán új híreket hozna a szél, azt dúdolná nekik, hogy nem csak ők vannak, hanem emberek járkálnak köztük, akik hatalmasak, egy lépéssel ezreket taposhatnak el, de ha úgy kívánják fel is emelhetik és megszentelhetik őket. Nevetne a porszem, mit sem tudna róla, hogy mik azok az emberek, de érezné, hogy lénye egészen megváltozik. Hol a félelem, hol a reménység lenne úrrá rajta. Oh, emberek – mondaná, habár mit sem tudna róluk – kérlek, emeljetek fel engem, ne tapossatok el; máskor meg átkozná őket, hogy miért tapossa el azt a sok szép porszemet, mely annak a nagy egésznek, a sivatagnak a része. Átkozott az ember, gonosz, gyilkos nemzedék. Aztán híre kelne, hogy az ember, aki a sivatagban él, ő maga is szomjazik, éhes, és küzd az őrült forrósággal. Kérdezné a porszem: hogyan lehet ez? Az ember, aki felettünk rendelkezik, aki minket felemelhet vagy eltaposhat, hát ő maga is szomjazik? – és akkor megint lágy hangon szólna a szél hozzájuk. Balgák vagytok! – mondaná nevetve – Az ember a Földre született, hogy teremtsen és alkosson, és hogy örüljön, hogy része lehet annak a szépségnek, amit úgy hívnak, hogy Föld. Akkor aztán a porszemek igazán összezavarodnának. Mi az, hogy Föld? Hát nem csak a sivatag van? Megőrült ez a szél, hogy ilyeneket beszél? Mi itt szenvedünk kétségek közt, hogy eltaposnak-e vagy felemelnek minket, erre aztán kiderül, hogy nem csak az a szép sivatag létezik, amit mi porszemek alkotunk? Aztán híre kelne egyes porszemek közt, hogy az emberek is ugyanúgy a kételkedés és a reménység között hánykolódnak. Ők is keresik lényük értelmét, egyesek isteni legendákban hisznek, mások meg kusza össze-visszaságnak és véletlennek gondolják az emberi létet. Mégis tudják, egyben mindannyian közösek: ugyanúgy alárendeltjei annak, amit egyesek úgy mondanak, hogy Természet. Miféle dolog ez? – gondolná a porszem – „Sivatag”, „Ember”, „Föld”, most meg a „Természet” – őrültség! – de aztán megrökönyödve ismerné fel újra: mégis itt vagyok valamiért! Én a porszem! – akkor aztán ismételhetné magában újra: senki vagyok! – de a szél békésen újra hozzá szólna: kedvesem, neked ez a rendeltetésed, itt kell helytállnod. Az ember nem eltapos téged, hanem te adsz neki talajt; az ember felemel, mert szeret téged. – De miért olyan tanácstalanok az emberek? Miért kételkednek és miért félnek? Miért kell reménykedniük nekik is? – kérdezné a porszem. A szél meg így válaszolna: Oh, az ember is olyan, mint amilyenek ti vagytok. Mikor csapások érik, átkozzák az istenüket, mikor elfelejtik életük lényegét, céltalanul és értelmetlenül cselekednek. Őket is mindennap fel kell ébreszteni, hogy felismerjék, hogy egy gyönyörű szép alkotás részei, de mikor felismerik örömükben ők is táncot járnak és szeretettel fordulnak egymás felé, mert tudják mindannyian ugyanúgy részei ennek a hatalmas alkotásnak. – akkor aztán a porszem igazán megörülne, mert felismerné, hogy akit ellenségének gondolt, ő is ugyanúgy örömtáncot jár, mikor felismeri, hogy az alkotás része, és ennek az örömtáncnak ő maga ad talajt. – Talán nincs is mit tennünk, csak hogy minden nap reggel felébresszük egymást és emlékeztessük magunkat, hogy az alkotás részei vagyunk. Oh, nem lehet ez túl kevés nekünk, hogyha ettől minden ember táncra perdül! Akkor a szél utoljára szólna: kedves kis porszem, örülj hát, hogy itt vagy és örömödet meghallják messzi-vidéken, akkor majd nem feledkeznek el rólad sem. Felemel téged az ember, az embert meg felemeli az isten, és így örülnek együtt majd az alkotás és az alkotó. Minden, amit tudsz az neked csak legenda, de ez épp elegendő ahhoz, hogy örömödben táncra perdülj. Örülj hát! Még ha csak porszem is vagy!

Szerző: Gergó Dávid

Forrás: gergodavid.blogger.hu

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A méh

20130524103152_meh

Kőből készült, nagy méhe diszitette a háromemeletes palota homlokzatát. Olyan nagy volt, mint egy kisebb fajta kövér ember, a nagy potrohával, kis fejével, rövid lábaival.
Mikor fölrakták a házra, melynek egyetlen disze volt, az utcza átellenes oldaláról egész nap nézte egy fölöttébb takaros öreg ur, kicsiny fejü nagy potrohu, a lábai aprók; mintha a nagy méh odafent a stilizált hasonmása lett volna. Ugy is örült, örvendezett neki, valahányszor csak ismerős ment el mellette, megfogta és mutogatta:
– Nézze a méh-t, az ám az állat, ezer forintba került…
– Pajtás, nézzed a méh-ünk, ez nagy, kőből való és drága. De a kicsi… az istenadtuk! Olyan légy…
Mikor minden be volt vakolva az uj palotán s a méh két oldalán ott ragyogott a fölirás is Takarék Pénztár, a mikor a városban nem beszéltek többé az új palotáról, hanem egy most nyilt szerfölött kényelmes kávéház lett a férfiak beszédtárgya: a kövér kis ember még mindig nem tért napirendre a méh fölött. És akár ki jött is föl az igazgatósági szobába, nem mutatta többé viz alá sülyeszthető nagy wertheimját, hanem a méhről tudakozódott, arról beszélt:
– No, látta-e? Mit mond hozzá, mi?
Szerelmes volt ebbe a kezdetleges, vidéki kőfaragó munkába, mely legkedvesebb állatát rögzitette meg azon a palotán, mely szinleg a takarékpénztáré volt, de tényleg az övé, a legfőbb részvény tulajdonosáé, a főpénztárosé, az igazgatóé, a “méh”-é. Mert egy hónap sem telt el és már is mindenki ugy nevezte a városban, sőt egyszer egy rakonczátlan gyerek utána is kiabálta: “méh… méh!” Csudálkozva nézett a kölyök után, aztán hirtelen elmosolyodott, vidám lett egészen. Motyogott magában, valószinüleg azt: “Ni ez a gyerek… igaza van!”
Csakugyan olyan volt, mint ama munkásállatkák, melyek milliószorta több vagyont gyüjtenek, mint a mennyire nekik vagy övéiknek szükségük van. Csak gyüjtenek, egyre csak gyüjtenek, a nélkül, hogy tudnák kiért és minek. Mohón, buzgón, olyan dühvel, hogy szinte megölik azt, a ki munkájukban meg akarja akadályozni őket.
A méh is egyszer… A fullánk mérges volt, az ember belehalt. De ez csak egyszer esett meg, régen, akkor még fiatal volt. Most már ebben különbözött a sárga kis bogaraitól, azt tartotta, mondotta, cselekedte:
– Pénzzel bánó embernek haragudnia, boszankodnia, boszúra gondolnia nem szabad. Vidámnak kell lenni mindig, mint a méhnek…
Ő maga ilyen is volt mindig. Az volt mint főpénztáros, a ki kieszközölte magánál az igazgatónál a kölcsönt. Az volt, a mikor a parasztok hozták a sok ajándékot, hogy nagy kamatra, teljes biztositék mellett váltóra pénzt adjon nekik. És mért ne lett volna vidám, a mikor szép asszonyok jöttek föl az igazgatósági szobába, hogy a férjeik helyett kegyes elnézést kérjenek tőle?! A mikor földhöz ragadt szegények, zsellérek, kofák hozták neki a lakására a sok pulykát, kacsát, hogy várjon… csak egy kicsit várjon még. Várt is, különösen ha biztos volt a pénz és összegyüjtötte a majorságot, soha el nem adott egyet is, neveltette, gyarapította, egyikében ama kerteknek, melyeket az ajándékhozóktól liczitáltatott el.
Gyüjtött, nem csak pénzt, nem volt kincssovár ember, csak gyüjteni szeretett, mint a méh. És eszébe sem jutott, hogy mást megakadályozzon, ha kinek ilyen tiszteletreméltó passziója akadt. Ellenkezőleg, mindig utalt a palota homlokzatának diszére. “Legyenek olyanok, legyen mindenki olyan!” Ezt mondta, a mikor beiratta a betéteket, erről beszélt ha kölcsönt adott, ha visszautasított egy váltót, ezzel vigasztalta azokat, kik a tizenegy százalékra növekedett kamatláb ellen békétlenkedtek:
– Hja, gyüjtenünk kell, gyüjtsön maga is, takarítson s tegye be hozzánk, legyen olyan mint a…
Egy bizonyos idő multán már annyira rájárt a szája kedves szavára, hogy a mikor már izét mondott, ő akkor is csak a méht emlegette. Tanulmányozta is kedves állatjait, és életmódjukból mindenre volt hasonlata. A mikor az új palota megevett egy egész házsort, künn a hostyán, leginkább a mesteremberek városrészéből és sírva, szitkozódva, fenyegetődzve járultak elébe bognárok, csizmadiák, kötélverők: elhallgattatta őket egy erőszakos, de néha különösen poetikus hasonlattal, a köpük világából.
Elhallgattatott mindenkit, mindenki hallgatta.
– Szépen beszél – mondták – igaza van. Ő nagy lesz igazán!
Sokan – de csak mélyen magukban – mégis csudálkoztak: mért teszi, kinek, miért. Nem volt senkije, sehol egy rokona, hogy ilyen lett volna valaha, még azt se hallotta senki. Nem szerette a szegényeket, nem sajnálta az árvákat, hazafisága csak annyiban állott, hogy szidta az olcsó külföldi tőkét, melyet szélhámosok könnyelmüen pazarolnak. Nem törődött az irodalommal, a művészet az ő számára: kulminált egy kőből készült nagy méhben. Képtelenség volt föltenni, hogy ezeknek takarít, ezek számára gyüjt, hogy majd ha meghal, milliói azé legyenek, a kitől elvonta, visszaháruljon a közre. Nem, ezért nem tette, bizonynyal. Sőt gúnyolta is a híres örök-hagyókat, azt mondta róluk, hogy hiú bolondok, a kik mikor testamentumot csinálnak, azt hiszik, örökké élnek… vagy azt, hogy haláluk után feltámadnak ujra…
– Ejh, olyannak kell lenni mint a –
Már ki sem mondta a szót, értette mindenki és bólintott fejével.
– Örülök, hogy egy véleményen vannak velem! – mondá és élt tovább a véleményének. Gyüjtött tovább, részvényeket, házakat, földeket, régi ékszereket, kaczér fülönfüggőket, tajtékpipákat.
Olyan volt a háza, mint egy muzeum. Mint egy poros, vidéki muzeum, ahol nagy ritkán takarítanak. Nála nem takarítottak, vagy husz esztendeje. Nem engedte, ő tudta, hol van minden és a nyakravalójába való tűt is föllelte azonnal az óriási lomból. Inasa egészen beletörődött már ebbe a rendbe, kis gyerek kora óta itt élt és valamelyest már ő is ösmerte e khaoszt. Sőt az értéktelenebb tárgyakhoz, hozzá is szabad volt nyúlnia, de ágyát mindig az öreg úr vetette meg magának. A mikor hetven éves lett, még akkor is, a mikor már a palota homlokzatán a nagy kőméhnek is kezdett befelé mohosodni az egész törzse…
Csak egyszer a nagy tavaszi közgyülés után. Egész nap beszélt, számoltatott, számolt. Nagyon megéhült s a tiszteletére adott vacsorán ugyan jól-lakott. Szokása ellenére borral is élt és az a lábába ment, úgy érezte. Alig tudott hazavergődni, otthon alig tudta kinyögni:
– Benedek, az ágyam!
Az inas félve nyúlt az ágyhoz. Megvetette mégis, és belefektette az urát, a ki egyre nyögött, sóhajtott, csak éjfél felé hallgatott el. Az inas ott virrasztott mellette.
Sajnálta egy kissé ezt a vén “méhet”, ezt az ősz “kutyát”, a hogy néha, dühében elnevezte. Olyan gazdag és ilyen tehetetlen. Nincs egy asszony rokona, a ki megkenné vagy egyszer, a ki küldene neki egy tál levest. Aztán meg talál még itten halni és szolgálat nélkül marad. Ugyan el lehet innen valamit emelni, de lopott jószágon nincsen áldás, annak az ára elmegy… Aztán mit is lehessen…
Végre is nem rossz ember. Itt van nála nyolcz esztendős kora óta. Nem volt iránta szives soha, de nem hagyta éhezni, fázni. A szolga olyasfélét érzett mint a hála… És a mikor így fölmelegedett, eszébe jutott egy özvegy mesterné, a kinél gyermekkorában lakott. Az mondta neki egyszer: “Tudod-e, ki az apád?”
Ha csakugyan ez az ember volna az apja!? Ez az iszonyú gazdag, ez a sírja felé görnyedő ember.
Meg akarta kérdezni, elhatározta, hogy megkérdezi. Várta, leste, hogy fölkeljen, – fel akarta költeni.
Nem volt rá szükség, fölrezzent az magától. Fölébredt, haldokolni. Egy darabig hörgött, aztán megint csendes lett, majd ismét össze-vissza beszélt mindent, a nagy kőméhről, fent a palotán. Hogy “olyan légy te is”.
A szolga megrázta: “Uram… uram!” Fogvaczogva kérdezte: hozzon-e papot, orvost? Nem mert elmozdulni az ágy mellől, várta, hogy egy világos pillanata legyen a haldoklónak, hogy megkérdezhesse tőle…
Hiába várta. Az nem ocsudott föl többé bár egy-egy perczre egészen csendes volt, rá is nézett, hosszan, különösen, talán mondani is akart valamit. De nem tudott többé, csak egy szót, hiába kérdezték, késztették. Az utolsó negyedórákat élte, a legutolsót. Befordult a fal felé és mormolt valamit.
– Tessék… nem értem?! könyörgött a szolga.
Ismételte hangosabban:
– Egy váltó… az asztalomon… ovatolni… holnap! mondá és meghalt.
*
Nem volt rossz ember, csak nagyon különös. Még végrendeletet sem hagyott. Sokan voltak a temetésen, és mindannyian kérdezték, maguktól, egymástól: “minek, kinek gyüjtött?!”
Kinek, kinek, kinek! hangzott a kérdés a temetési khórusba.
“Kinek”, kérdezte magában a szolga, vivén elől a gyászflóros keresztet.

Bródy Sándor: A méh

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A csodálatos üveggolyók

ug01

A fiú egyik délután találkozott a varázsló hírében álló öregemberrel. Az öreg persze nem volt igazán varázsló, de kétségtelenül nagyon ügyes volt kora ellenére, s különösen érdekes játékokat tudott kitalálni a gyerekek és fiatalok számára.
– Hoztam neked egy kitűnő játékot – mondta az öreg a fiúnak -, nagyon szép és könnyen meg lehet tanulni. Csak színes üveggolyók kellenek hozzá és ügyesség.
A fiú kíváncsian nézte az öreg tenyerében fekvő golyókat és ugyancsak csodálkozott az előbbi szavakon, mert az üveggolyók üveg színűek voltak és nem színesek.
– De hiszen ezek átlátszó üveggolyók és nem színesek – jegyezte meg mindjárt a fiú.
– Kezdjük el a játékot, s meglátod, milyen csodálatos golyók ezek. A játék lényege az, hogy én sorjában dobom, a golyókat, s te nem tartod egy percig sem a tenyeredben, hanem azonnal visszadobod nekem. Meglátod, mikor a levegőben repülnek a golyók, hogy fognak csillogni a napfényben, s mindegyik más-más színben.
Az öreg minden üveggolyónak nevet adott, az egyik volt az Öröm, a másik a Munka, a harmadik a Szenvedés és így tovább. Az elsőt odadobta a fiúnak, s az mindjárt vissza is hajította. Sorjában fölragyogtak mind a levegőben, mintha színes fény világította volna meg mindegyiket. Nagyon szép játék volt.
Igen ám, de egyszercsak eszébe jutott a fiúnak, mi lenne, ha a legszebbet megtartaná magának. S mikor az Öröm golyója hozzá érkezett, szorosan a tenyerébe szorította s nem dobta vissza az öregnek. Izgalmában elfelejtette a következő golyót elkapni, és az csörömpölve egy kőre hullott. Mondanom sem kell, hogy darabokra tört. A fiú akkor vette észre, hogy a tenyerében tartott golyót agyonszorította, a golyó elhasadt és felsebezte a kezét. Közben azonban érkeztek az üveggolyók az öregtől, és egyik a másik után a földre hullott.
Az öregember nagyon elszomorodott.
– Elrontottad a játékot, mert mindig csak magadra gondolsz. Figyelj a játszótársadra is.
Az öreg ekkor odament a fiúhoz, összeszedte a törött üvegdarabokat, melyek kivérezték a tenyerét.
– Látod, mit csináltál? De kezdjük újra új golyókkal – mondta a fiúnak. Előszedte a tartalék üveggolyókat a zsebéből és újra kezdődött a csodálatos játék. A fiú szorgalmasan mindegyiket visszadobta öreg játszótársának, s néhány perc múlva mintha varázslatos, színes pillangók röpködtek volna a mezőn, tele volt az ég és a föld az Öröm, a Munka, a Szenvedés, a Szorgalom, a Vigasztalás és a Remény színeivel.

(Willi Hoffsümmer nyomán)

forrás:

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A szendvics

peanut-butter-and-jelly.jpg

“Egy építkezésen, amikor megszólalt a jelződuda, a munkások egy kupacba letelepedtek, hogy megebédeljenek. Sam minden alkalommal kinyitotta az ételhordóját és panaszkodni kezdett.
– Hogy a ménkű verje meg! Ez nem lehet igaz, már megint mogyoróvajas-lekváros kenyér. Utálom a mogyoróvajas-lekváros kenyeret!

Sam minden nap siránkozott a szendvicse miatt. Teltek a hetek, és a többi munkást már kezdte idegesíteni ez a nyafogás. Végül az egyik társa így szólt:

– Az ég szerelmére, Sam! Ha utálod a mogyoróvajat és a lekvárt, miért nem mondod meg az asszonynak, hogy valami mást készítsen?

– Milyen asszonynak? – felelte Sam. – Nincs feleségem, magam készítem a szendvicseimet.”
Mindannyian magunknak készítjük a szendvicseinket ebben az életben.”

Dan Millman – A békés harcos útja

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Meddig ér a rigófütty?

Sárgarigó

Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén:
– No, amíg ezeket felöltöztetem… – szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: – Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és a bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.
Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésére.
A parti fűzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?
De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.
– Hát ennek fele sem tréfa – kottyantotta el a korán érő cseresznye.
– Kerek egy kérdés – gondolta az alma s a körte.
– Kemény dió! – sóhajtotta el magát a vén diófa.
A szilva meg se mukkant.
– Ha legalább egy rigónk volna – savanyodott el a meggy –, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.
– Egy rigó, egy rigó.
– Bár egy rigófiú.
De nem volt.
S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben, szorgalmasan rügyezni, levelezni.
– Mi az a nagy csönd odalenn? – kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.
– A töprengés csöndje.
– Miféle töprengésé?
– Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty.
– S aki kitalálja?
– Aranyvirág lesz a jutalma – mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.
Ültek, és várták az eredményt.
Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová is szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.
Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.
Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:
– Én megmondom, meddig ér a rigófütty.
– Kicsoda mondja meg? – néztek föl a kicsi sombokorra.
– Én mondom meg – húzta ki magát a sombokor. – Rigótól rigóig ér. És ilyenkor meg körbeéri a földet.
Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.

Kányádi Sándor: Meddig ér a rigófütty

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Tudni akarom, mire vagyok képes

see-gull

Reggel volt, s az új nap sugarai aranyszikrákat csiholtak a tenger lágy fodrain. Mintegy másfél kilométernyire a parttól halászcsónak ringatózott a vízen, s a levegőn átcikázott a Reggelire Gyülekezés híre – ezernyi mohón ügyeskedő sirály csapott le, hogy egy-két falatot harcoljon ki magának. Kezdetét vette egy új nap.

De távolabb, magányosan, túl parton és csónakon, egyes-egyedül, magára utalva, Jonathan Livingston sirály gyakorolt. Vagy harminc méterre a levegőben lefelé meresztette hártyás lábát, égnek emelte csőrét, és azon erőlködött, hogy szárnyát szűk ívbe görbítse. Fájt. Az íveléssel lassítani tudta a repülését, már annyira lassult, hogy a szemébe vágó szél zúgása suttogássá halkult, mígnem az óceán megállt alatta. Megfeszített figyelmében szeme résnyire szűkült, visszafojtotta a lélegzetét, minden izmával próbálta szárnyát még… egy… kicsit… görbíteni… Aztán tollai összeborzolódtak, átesett és zuhanni kezdett.

A sirályok tudvalevőleg sohasem hibáznak, sohasem esnek át. Szégyen és gyalázat egy sirályra, ha átesik.
Csakhogy Jonathan Livingston sirály – a szégyentelen, aki megint nekifogott izomszakasztó ívbe görbíteni a szárnyát – lassabban repült, és ismét csak átesett -, nem volt rendes madár.
A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerűbb repülést megtanulja – azt, hogyan jusson el a partról az ennivalóhoz és vissza. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni.
Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel aligha lesz népszerű a többi madár szemében. Még a saját szülei is szorongva figyelték, hogy Jonathan naphosszat gyakorol, százszámra próbálja a víz közeli siklásokat.

Nem tudta, miért, de ha például szárnya hosszának felényi magasságában repült a víz fölött, kevesebb fáradsággal tovább bírt megmaradni a levegőben. Siklása nem a szokásos módon végződött, nem a lábát előrenyújtva csobbant bele a tengerbe, hanem áramvonalasan a törzséhez simított lába hosszan, laposan szántotta a víztükröt. Amikor pedig a partra is felhúzott lábbal szállt le, majd lelépkedte, milyen hosszan csúszott a homokban, szülei valóban erősen aggódni kezdtek.
– Miért, Jon, de hát miért? – sopánkodott az édesanyja. – Miért esik neked ennyire nehezedre, hogy olyan legyél, mint a többiek? Miért kell olyan alacsonyan röpködnöd, mint a pelikánoknak vagy az albatroszoknak? Csupa csont és toll vagy már, fiókám!
– Bánom is én, ha csont és toll vagyok, mama. Tudni akarom, mire vagyok képes a levegőben és mire nem, ennyi az egész. Egyszerűen tudnom kell.
– Figyelj rám, Jonathan – mondta édesapja békülékenyen. – Nemsokára itt a tél. Ritka lesz a bárka, és a halak a mélybe húzódnak. Ha már mindenáron tanulni akarsz, azt tanuld meg, mit ehetsz, és hogyan jutsz hozzá. Szép, szép ez a repülés-dolog, de a siklást nem lehet megenni. Ne feledd, azért repülsz, hogy ehess.
Jonathan szófogadóan bólintott. Néhány napig igyekezett is úgy viselkedni, mint a többi sirály; valóban igyekezett, együtt vijjogott és vagdalkozott a rajjal a mólók és a halászcsónakok körül, le-lebukott a vízbe halfoszlányok, kenyérdarabkák után. De nem sok sikerrel.
Semmi értelme, gondolta, miközben szándékosan a sarkában lévő éhes öreg sirály elé ejtette a nehezen megszerzett ajókát. Időfecsérlés, ahelyett, hogy repülni tanulnék. Annyi mindent nem tudok még!

R i c h a r d B a c h – Jonathan, a Sirály (részlet)

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – Paracelsus rózsája

Small_Red_Rose

Read the rest of this entry »

Hozzászólás »