Vasárnapi tanmese – Az almafa

Egy kis erdő közepén élt egy gyönyörű almafa, boldogságban és békességben. Minden évben bőségesen termett rajta száz meg száz piros alma. Ám egy nap féreg fúrta be magát a fa törzsébe hatalmas fájdalmat okozva ezzel a fának. Szegény nem tudta megvédeni magát, így a féreg napról napra egyre beljebb és beljebb jutott a fa törzsében. Az almafa kínok kínját élte át, s a szenvedés annyira úrrá lett rajta, hogy lassan azt is elfelejtette, hogy ki is ő valójában. Kétségbeesetten próbált szabadulni a fájdalomtól, és egyre azon törte magát, hogy hogyan tudna véget vetni a szenvedéseinek.

Akkor megpillantott egy rókát, amint az szabadon futott a fák között.: -Én is szabad akarok lenni és úgy akarok futni mint ő! Akkor majd semmilyen féreg nem érhet utol! -gondolta magában a fa, és ezzel minden erejét bevetve megpróbálta kitépkedni a gyökereit a földből. A keserves munka ellenére csak nagyon lassan tudta mozgatni a gyökereit, de nem adta fel a küzdelmet. Minden erejét szabadulásába vetette, s ahogyan gyengült, egyre kevesebb és silányabb termést hozott.

Ám egy nap egy kis alma megérezte, hogy valami nincs rendben a fával. -Miért-e szenvedés? Miért-e fájdalom? Miért-e hiábavaló küzdelem? Almák ébredjetek, a fánk szenved! Hát nem érzitek? Azzá akar válni, ami sohasem lehet, s ezáltal megöli önmagát, s vele együtt minket! -összefogtak az almák, és próbálták szólongatni a fát, de az rendíthetetlenül fojtatta keserves küzdelmét. Nem tudták mit tegyenek szegény almák, utolsó reményük volt az imádság. A hatalmas égtől kérték, hogy küldjön egy angyalt, ki majd segít. Minden nap imádkoztak, és reménykedve várták a megváltást, ám a remény egyre csak fogyott. Míg végül egy szép napon apró pici szárnyakon repült feléjük egy kis fakopáncs. Leszállt a fa törzsére, és hegyes csőrével kopogtatni kezdte azt. Kis idő múlva a féreg már ott tekergett a kismadár csőrében. Ujjongtak az almák, a fakopáncs jóllakottan szállt vissza az égbe, és az almafa végre újra boldogságban és békességben élt tovább.

Vasárnapi tanmese – Alku a halál angyalával

Egy idős férfi nyugdíjba ment, mikor a halál angyala felkereste. A férfi azelőtt sokat dolgozott, meggazdagodott és luxus körülmények között ment nyugdíjba. El sem akarta hinni, hogy ütött az órája. Mivel nagyon gazdag volt, úgy gondolta, hogy vásárol magának még egy kis időt a halál angyalától, kerül amibe kerül. Sokáig alkudoztak, de az angyal nem engedett. Kétségbeesésében a férfi egy utolsó ajánlattal állt elő:

 – Csak egy órát adj még, hogy gyönyörködhessem ebben a világban. Csak még egy kis időt, amit a családommal és a barátaimmal tölthetek, akiket régen nem láttam és minden vagyonomat megkapod.

De az angyal nem engedett. Végül a férfi megkérdezte, hogy kaphat-e egy percet arra, hogy búcsúlevelet írjon. Az angyal beleegyezett, a férfi pedig ezt írta:

Azt az időt, amit kaptál, helyesen töltsd! A sok pénzemmel még egy órányit sem tudtam vásárolni. Hallgass a szívedre és bizonyosodj meg arról, hogy a téged körülvevő dolgok értékesek és értékeld életed minden egyes percét!

Vasárnapi tanmese – A pletyka

Egyszer egy pletykás asszony megtért. Elment lelkipásztorához és az Úr előtt megvallotta bűneit.

– Hogyan tehetném jóvá, amit elkövettem? Mit tegyek? Adjon tanácsot!

– Fogjon egy kispárnát, bontsa fel és minden ember ajtaja elé, akit megpletykált, tegyen egy tollat! – tanácsolta a pásztor.

Az asszony furcsállta a tanácsot nagyon, de mivel bűnbánata igazi volt, megtette. Ment vissza nagy örömmel:

– Kitettem a tollakat!

– Most menjen el mindenhová és szedje össze őket! – mondta a pásztor.

Az asszony nagyra nyitotta a szemét a csodálkozástól, de nem szólt semmit. Elindult, hogy összeszedje a tollakat… Másnap szomorúan jött vissza:

– Lelkész úr! Egyetlen tollat sem találtam! Elfújta a szél…

– Látja, kedvesem, ilyen a pletyka is! Kimondja az ember, de azután már visszavenni nem tudja! Kérjen bocsánatot a gyülekezet előtt is és többé ne hordjon híreket!

Az asszony megfogadta ezt a tanácsot is és az Úr áldott gyermeke lett. Az elvesztett bizalamat is visszakapta egy idő után a testvérektől, mert nyelvét csak bátorításra használta azután.

Vasárnapi tanmese – Átfestem a világot

-Mondd, átl ehet festeni a világot? -kérdezte öreg barátját a gyémántszárnyú kicsi tündér.

-Megint micsoda ötleteid vannak??? Átfesteni a világot! Miért kellene átfesteni? Az ég kéken szép, a fű zölden, a nap meg aranysárgán.

-Az igaz -babrálta szoknyácskája szélét a kistündér és nagy, szomorú szemeivel az erdő sűrűjébe nézett. -Megmagyarázom: ha a sötét nem lenne fekete, hanem fehér, akkor nem is lenne sötét. Ha a bánat nem lenne mély barna, hanem gyönyörű rózsaszín, akkor már nem is lenne bánat. Ha a szerelem nem változtatná a színét, hanem állandó gyémántszín maradna ,akkor örökre szép lenne. Ha minden élő szíve meleg narancsra váltana, nem lenne gonoszság a földön…

-Ez badarság-morgott a bajusza alatt a vén fa, nagyot sóhajtva. Minden élő kezében ott az ecset és a paletta. Ha sutba dobja, az élet egyhangú szürke marad. Tudod kistündérem, ha a barna magányt nem festi át senki magának, akkor bizony a magány, magány marad. Ha a szíve haragos zöld, vagy éppen fekete és azt fogadja el, akkor bizony úgy is él. Időnként persze belefest egyik a másik életébe…talán sikerül is megváltoztatni a színeket, de igazán mindenkinek a saját ecsetét és palettáját kell elővenni a változáshoz. Ettől olyan sokszínű a világ, ettől más és más minden élet

 

 

Vasárnapi tanmese – A hegyi boszorkány bűvös ládikája

Réges-régen élt egyszer egy faluban egy igen jámbor házaspár. Olyannyira jólelkűek voltak mind a ketten, hogy amijük csak volt, megosztották a szegényebbel: kivel a rizst, kivel a pénzt, fázó emberrel még a rajtuk lévő ruhát is.
Egy hideg téli napon történt. Reggel óta sűrű pelyhekben hullt a hó, s napnyugtára dermesztően hideg lett. Egyszer csak zörgettek az ajtón.
– Vajon ki lehet az ilyen cudar időben? – morfondírozott az ember, s kiment ajtót nyitni.

Egy hólepte fiatal nő állt előtte.
– A távoli hegyekbe való boszorkány vagyok, ezer mérföldre lakom innen. Hamarosan szülni fogok. Nem adnának nekem kölcsön egy gyékényt? – nézett maga elé bánatosan, fejét leszegve.
Az ember jobban szemügyre vette a jövevényt, aki boszorkánynak mondta magát, mégsem látszott egyébnek, mint egy huszonhét-huszonnyolc év körüli gyönyörű szép nőnek. Reszketett a fogvacogtató hidegben.
– Hát persze, hogy adok! Már mért ne adnék. Vigyél csak nyugodtan annyit, amennyit akarsz! – mondta az ember. Ezzel a földes szoba sarkában álló gyékénytekercsekből felnyalábolt néhányat, és átnyújtotta jövevénynek.
A nő a hóna alá fogta a gyékényeket, szépen megköszönte, és mezítláb elindult hazafelé a sűrű hóesésben.
Az ember sóhajtott egy nagyot, s épp behúzta az ajtót, amikor előjött a felesége.
– Mintha járt volna itt valaki, ki volt az? – kérdezte az asszony.
– A távoli hegyekbe való boszorkány, aki ezer mérföldnyire lakik innen. Gyermeket vár, hát gyékényt jött kérni – felelte az ember.
– Hideg lesz ma éjjel. Ugyan engedje már kend, hogy nálunk megszülhessen! – kérte az asszony, miközben szemével a sűrű hóesést fürkészte.
– Szó sem lehet róla! A boszorkány, az boszorkány! Ki tudja, mit művelne itt…
– Én is asszony vagyok! Jól tudom, milyen érzés gyermeket szülni. Igazán odaadhatná kend neki a hátsó fáskamrát!
Jámbor lelkű ember volt az ura, hajlott az asszony kérésére.
– Na, jól van, legyen, ahogy mondod. Akkor én elmegyek utána, te meg addig tegyed rendbe azt a kamrát! – mondta, s azzal indult is a hegyi boszorkány nyomába. Alaposan ki kellett lépnie, hogy beérje.
– Hideg lesz ma éjjel. Ha nemsokára szülsz, nem tesz jót neked a hideg. Gyere, szüljél nálunk, a fáskamrában! Meleg vizet is kapsz! – állította meg szelíd szóval a boszorkányt.
Az örömmel igent bólintott.
– Köszönöm, hálásan köszönöm! – mondta, s az emberrel együtt visszafordult. Mire hazaértek, a kamra már ragyogott a tisztaságtól, padlója friss gyékénnyel szépen leterítve. Az asszony még a réseket is gondosan betömte, s vizet is forralt.
– Gyere, csak gyere, szülj itt nálunk! – hívta gyengéd szóval a vendéget.
– Kérem kendteket, most hagyjanak magamra! – szólt a boszorkány, s azzal le is feküdt.
– Jól van. Addig főzünk egy kis rizskását.
– A gyermekszüléshez kell az erő, enned kell valamicskét!
A jámbor háziak ezzel magára hagyták. Nemsokára gőzölgő meleg kásával tértek vissza a kamrához, ahonnan már gyermeksírás szűrődött ki. Döbbenten lestek be az ajtón, hát három fiúcskát láttak.
– Nahát, még ilyet! – néztek egymásra csodálkozva.
– Köszönöm szépen, hogy úgy törődtek velem! – szólalt meg a boszorkány. – De már indulnom kell vissza a hegyekbe.
Föl is kelt rögtön, s szedelőzködni kezdett.
– Ugyan hová sietsz? Maradj még! Pihenj csak, hiszen éppen most szültél! – marasztalták a háziak. – Odakint amúgy is kutya hideg van.
De hiába kérték, hiába próbálták maradásra bírni, a boszorkány csak a fejét ingatta, s mosolygott. Egyik fiúcskát a hátára vette, a másik kettőt a karjára ültette, s a szíves gondoskodást megköszönve elindult hazafelé a sűrű hóesésben.
Másnap újesztendő napja volt. Éjnek idején megint zörgettek az ajtón.
– Elnézésüket kérem a késői zavarásért! Én vagyok az, a tegnapi boszorkány. Kérem, eresszenek be!
A háziak tüstént talpra ugrottak, és siettek az ajtóhoz.
– Jaj, de jó, hogy újra eljöttél hozzánk! – mondták örömmel, s amint ajtót nyitottak, három virgonc kis fickó pördült be rajta.
– Nahát! Micsoda eleven fiúcskák! – csodálkoztak a háziak.
A boszorkány erélyesen csendre intette a hancúrozó-zsivajgó gyerekeket.
– Megint kéréssel jöttem. Kérem kendteket, adjanak nevet a gyermekeimnek!
– Szíves örömest! Elvégre mégiscsak nálunk születtek – s azzal összedugták a fejüket, hogy megtanácskozzák a dolgot.
– Legyen hát akkor Nyarajó a legidősebb, Őszejó a középső, s Telejó a legkisebb! – ajánlották.
– Jó nevek, igazán jó nevek! – bólogatott a boszorkány elégedetten. – Szívemből köszönöm a hozzám való jóságukat! Hálából fogadják el tőlem ezeket a ládikákat! – mondta, s mindkettőjüknek átnyújtott egy-egy kis fadobozkát. – Nyarajó, Őszejó, Telejó! – mondogatta ízlelgetve a neveket.
Nem időzött sokáig, búcsút vett a háziaktól, s gyermekeivel hazaballagott.
Miután elment, a házaspár elővette a fadobozkákat, s megnézte, mi van bennük.
Az ember ládikája olyan bűvös ládika volt, amelyből ki nem fogy a pénz, amíg a gazdája él.
Az asszony ládikája meg olyan bűvös ládika volt, amelyből ki nem fogy a selyemfonál, s a gazdája, amíg él, annyi selymet szőhet, amennyit csak akar.

Vasárnapi tanmese – Hogyan hordta el a bolond a hegyeket

A Thaing és a Wangwu hegység vagy 700 li átmérőjű és sok ezer láb magas lehet.

A hegy északi oldalán lakott egy öreg ember, közel járt már a kilencvenedik évéhez, és mindenki úgy hívta: a Bolond. Mivel a ház bejárata a hegyre nézett, minden alkalommal kerülőt kellett tennie, akár elment hazulról, akár hazament. Ezt módfelett kényelmetlennek találta, egy napon hát összehívta családját, hogy megbeszéljék, mit is tehetnének.

– Mit szólnátok hozzá, ha elhordanánk a két hegyet? – kérdezte. – Akkor utat nyithatunk délre, a Han folyó partjához.

Valamennyien egyetértettek vele, csak a felesége aggodalmaskodott:

– Annyi erőd sincs, hogy egy dombocskát elhordj! Hogy tudnád elhordani a két hatalmas hegyet? Aztán meg hová tennétek a kihányt földet és sziklát?

– Belehajítjuk a tengerbe – hangzott a válasz.

A Bolond a fiával meg az unokájával elkezdte ásni a földet, és kosárba rakva cipelték a tengerhez. Élt a szomszédságukban egy Jing nevű özvegyasszony, meg annak a hétéves fia, ők is elhatározták, segítenek elhordani a hegyeket. Hetekbe tellett, míg egyszer-egyszer megjárták az utat.

Lakott a Han folyó partján még egy nagyon öreg ember, akit mindenki úgy nevezett: a Bölcs. Látva fáradozásukat, jót kacagott, s megpróbálta lebeszélni őket a munkáról.

– Elég legyen az értelmetlen ostobaságból! – kiáltotta. – Hisz öreg vagy és gyenge, nem tudod elhordani picinyke részét sem a hegynek. Hogy tudnád elhordani azt a rengeteg földet meg sziklát?

A Bolond hosszan tartó pillantást vetett rá. – Milyen ostoba és együgyű vagy – felelte. – Annyi eszed sincs, mint az özvegy kisfiának. Ha meghalok, itt marad utánam a fiam, aztán meg a fiam fia, és így tovább nemzedékről nemzedékre. Mivel pedig a hegy nem nő, idővel miért ne tudnánk elhordani?

A Bölcs erre nem tudott mit mondani.

Vasárnapi tanmese – Két angyal

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában  töltse el.
A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy kis helyet kaptak a  hideg pincében.
Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt.

Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt:

“A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.”

A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azt a kevés ételt is megosztották velük, amilyük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jót aludtak.  Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje  az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn. A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen.

Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük.

A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta az idősebb angyal.

Amikor a nagyház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévo lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa  meg.

Amikor a utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a feleségét. Helyette odaadtam a tehenet.

“A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.”

Ha bízol, csupán arra kell hagyatkoznod, hogy minden eredménynek  megvan  az előnye. Amíg nem telik el egy kis idő, ezt nem veszed észre….

Vasárnapi tanmese – Az angyalok aranykönyve

Az utca szélén állott egy öreg koldusasszony. Rongyos, vékony volt a ruhája, majd megvette szegényt az Isten hidege. Mert tél volt, hideg tél, fújt a szél kegyetlenül.
– Adjatok, adjatok, amit Isten adott, – könyörgött az öreg koldusasszony a járókelőknek, de a szörnyű hidegben bizony csak kevesen állottak meg s dobtak egy-két krajcárt neki.

A többiek közt egy prémes bundás úr is megállott egy pillanatra, hogy alamizsnát adjon, de le kellett volna húzni a jó meleg kesztyűt, hogy előszedje a pénzestárcácskáját, meggondolta hát a dolgot s mondta:
– Bizony, bizony, szomorú dolog ez, szegény asszony, hogy koldulnod kell ebben a szörnyű hidegben!

Mondta, mondta, de a kesztyűt nem húzta le, alamizsnát nem adott a szegény öreg asszonynak. Sietett haza a jó meleg szobába. De az öreg asszonynak a jó szó is jól esett s hálásan nézett a prémes bundás úr után.
Abban a pillanatban fényes úri hintó állott meg a koldusasszony mellett. Nagy úr ült a hintóban, megesett a szíve a fagyoskodó asszonyon, kihúzta zsebéből a pénzestárcáját, találomra kivett belőle egy pénzdarabot, aztán kinyitotta a hintó üveges ajtaját s odadobta a pénzdarabot az asszonynak.
– Huh, de hideg van! – rázkódott össze a nagy úr s hirtelen becsapta a hintó ajtaját, de közben észrevette, hogy egy darab aranyat vetett ki a havas útra. – Ej, ej, kevesebbet is adhattam volna neki. No, de már mindegy. Majd visszafizeti a jó Isten.
Aztán tovább ment a hintó, a nagy úr hazaért a fényes palotába, de a jó meleg szobában is mindazon a darab aranyon járt az esze.
– Tulajdonképpen nem is volt oly túlságosan hideg, – mondta magában. – Kár volt úgy elsietnem a dolgot. No de, – vigasztalta magát, – néhanapján bőkezű is lehet az ember. Majd visszafizeti az Isten.

Közben hazasétált a prémesbundás úr is, várta a pompás ebéd a barátságos meleg szobában, de hiába ült az asztal mellé, nem volt étvágya. Folyton az öreg koldusasszony járt az eszében.
– Lám, lám, de szívtelen voltam! Bizony, nem fagyott volna meg a kezem, ha lehúzom a kesztyűt róla s adok egy-két hatost annak a szegény asszonynak.
Felugrott az asztal mellől, hirtelen fölvette a bundáját s kisietett az utcára hogy megkeresse a koldusasszonyt. Ott volt az asszony ugyanazon a helyen s bár sovány keze majd megfagyott, turkált a hóban s közben fel-felsírt:
– Oh Istenem, Istenem, de szerencsétlen vagyok!
– Mit keresel a hóban, szegény asszony? – kérdezte a prémes bundás úr.
– Ó, ne is kérdje, uram. Egy jószívű úr hintajából egy aranyat dobott nekem, de úgy eltűnt a hóban, hogy nem találom.
– Sose keresd, jó asszony, – mondotta a prémesbundás úr – jere velem.
Kézen fogta az álmélkodó asszonyt, elvezette a házába, leültette az asztala mellé s megebédeltette. Ebéd után adott neki jó meleg ruhát s az elveszett arany helyett aranyat.

Az angyalok, mint rendesen, ennek a napnak is beírták a történetét az ő vastag aranykönyvükbe, de nem írták be a tévedésből dobott aranyat, ellenben első helyen írták be, hogy az a prémesbundás úr megbánta szíve keménységét s a hideggel, a széllel nem törődve, a meleg szobából másodszor is kiment az utcára, hogy adjon a szegénynek abból, amit a jó Isten adott őneki.

Vasárnapi tanmese – A szél és a nap

Hosszú idővel ezelőtt, a Nap és az Északi szél arról vitázott, hogy ki volt a legerősebb az univerzumban.
Mindegyikük azt gondolta magáról, hogy ő volt a legerősebb és leghatalmasabb személy a világon.
A Nap azt mondta: “Én vagyok a leghatalmasabb, mert az egész világot fel tudom melegíteni.”
De az Északi szél ezt vitatta: “Én vagyok a legerősebb, mert képes vagyok nagy hajókat elfújni az óceánon.”
“Azt mondom döntsük el ezt egyszer és mindenkorra” – mondta a Nap.
És tehát a Nap minden erejével sütött, az Északi Szél pedig olyan erősen fújt ahogyan csak tudott, de egyikük se tudta megmondani ki volt az erősebb, mert túlságosan világos és szeles volt mindkettőjüknek, hogy ezt lássák.
Együtt megegyeztek arról, hogy ezt egy teszttel fogják eldönteni.

Gyorsan körülnéztek, hogy találjanak valamit amin tesztelni tudnák az erejüket.
Alattuk az út mentén, egy férfi utazott a hegyeken keresztül.
Egy nagy kabátot viselt, amit szorosan begombolt.
A Nap és az Északi Szél eldöntötte, hogy az lesz a győztes, aki rá tudja venni az utazó férfit, hogy a kabátját levegye.
Az Északi Szél próbálta ki a hatalmát először, minden erejét összeszedve fúj le az útra.
De minél erősebben fújta a hideg és bömbölő szeleit, annál szorosabban fogta össze a didergő férfi a kabátját maga körül.
Végül az Északi Szél kimerülten feladta.

“Rendben, talán nem sikerült rávennem, hogy levegye azt a kabátot” – mondta az Északi Szél. “De miből gondolod, hogy neked sikerülne? Ha én nem tudtam, senkinek nem fogja tudni!”
“Azt majd meglátjuk.” – mondta a Nap.
A Nap egy barátságos mosolyt sugárzott az utazó férfira, a fényével és a melegével sütött rá.
Az utazó azonnal levette a kabátját és sütkérezett a meleg napfényben.
Az utazó felnézett a napra és mosolygott a gyönyörű időre, amit a nap nyújtott.

Tehát a Nap egy fontos leckét tanított az Északi Szélnek:
“Mindig legyél kedves és szívélyes másokhoz.”

Vasárnapi tanmese – A nap leánya vagyok

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány. Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a szegény gyermek közelébe csemetéjüket.

A kislány távolról figyelhette csak a többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő azt mondta:

– Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy szeretettel akar átölelni engem Napanyukám.

Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon kiabálta be édesanyjának:

– Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám.

A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította Isten az eszét.

Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle:

– Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük?

– Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak – tudjátok, én mindent a visszájára fordítva használok.