Türkiztoll

Színezd ki vele a hétköznapokat! :)

Vasárnapi tanmese – Melyiket a kilenc közül?

Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.
Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.

Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hogy egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.
– Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.

János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.
– Hej, sok van azzal mondva.

Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.

Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!

– Ó, én uram és Istenem, de megáldottál engemet; – sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.

Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.

Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.

– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, – szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe. – Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.
A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a házat.

– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!
Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.

– No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.
Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.

– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.
Azzal komoly áhitatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:

„Krisztus urunknak áldott születésén…”

A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük?
Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.

Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit?
Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi?
Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hirlapokban semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.

Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem a mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.
Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.
Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.

– Kend János mester a csizmadia, ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.
– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?
– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.
– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.
– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.

János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?
– Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen az nagy szerencse.
– No válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzáfogott a választáshoz:

– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; ó, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?

Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.
– No porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, aki akar.

A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.
Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.

– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket.

A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.
János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé.
A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.

Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.
A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.
Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.

– Nem szabad énekelni.

Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is el kezd dudolni: „Krisztus urunknak áldott születésén”.
Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.

– Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.

Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:

„Krisztus urunknak áldott születésén.”

S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.

Jókia Mór: Melyiket a kilenc közül?

Reklámok
Hozzászólás »

Az én titok-karácsonyom

Wass Albert már jó ideje különleges helyet bérel a szívemben. Megérint minden írása, túlzás nélkül állítom, hogy valóban mind, egytől egyig. Nem csoda hát, ha a karácsonyi történetek közül is az egyik legkedvesebb mű az ő tollából származik. És az sem véletlen, hogy épp ezt hagytam a mai alkalomra, szentestére. Ezzel a szomorú, megindító, mégis szépséges történettel kívánok minden kedves olvasómnak meghitt, békés, boldog karácsonyi ünnepeket!

titokkaracsony

Megtanultam tisztelni az ünnepet. Az ünnep Isten ajándéka, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőzve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, fölemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert a saját képére teremtette.

Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlanul hordtuk, bármit mutatott a naptár. Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet és ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.

Egyszer fellázadtam. Karácsony volt. De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem. Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.

Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni. Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elrepülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék. Nem akartak az ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre. Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé. De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőzködtek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.

Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen. Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.

Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe. Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van. Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben. Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.

Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett, s a papnál megkezdték a kántálást is. Megálltam a fenyők alatt, és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak. Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este, s én arra gondoltam, hogy a románok kántáltak. Románok ünnepeltek. Mindig csak románok.

Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni. De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt. A tudat, hogy karácsony este van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz ott senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep. Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord, szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szemem. Hát csak a románok?

S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott eszembe hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok én, magamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!

Volt a fenyves szélén néhány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát. S kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.

Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végiben. Úgy osontam be a szobába, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéséhez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes pirosból láncokat fabrikáltam, néhány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!

Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s fölöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga láng dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.

Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kis gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert akkor egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak a románok ünnepeltek a faluban.

Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába. S talán, azt hiszem, úgy is volt.

Ültem ünneplő ruhában az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát, és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.

Még ültem az ágyon egy keveset, s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.

Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam, és visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztásokon derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.

Sietve helyére tettem a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán befagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.

Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt, hívtak vacsorázni.

Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.

– Mit csináltál?

– Semmit – feleltem.

Apám szája megrándult, de nem kérdezett többet. Ő maga is a semmivel foglalkozott abban az időben.

Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.

Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem a fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor este kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat, kik akkor éltünk

Wass Albert: Az én titok-karácsonyom

Kapcsolódó bejegyzések:

Karácsonyi mese

Csaknekemünnep

Az önző óriás

Háromkirályok ajándéka

Távol karácsonykor

 

Hozzászólás »

Heti útravaló – Mi lenne, ha a Karácsony…

lampionos

Mi lenne, ha a Karácsony, a szeretetről szólna?
Ha minden ember szívében egy apró gyertya volna?
Mi lenne, ha meggyújtanánk, s fénye mást elérne?
Mi lenne, ha a fény körül mindenki elférne?

Mi lenne, ha így, közösen, őriznénk a lángot,
szeretettel beragyognánk az egész világot?
Az ajándék, a szeretet, s a kedvesség lenne,
ha világunk Karácsonykor, újjá is születne.

Mi lenne, ha a Karácsony sosem érne véget?
Szeretetben és békében kezdenénk új évet?
Mi lenne, ha megváltoznánk, s emberibbé válnánk?
Mi lenne, ha meg is tennénk, nem csak megpróbálnánk?

Mi lenne, ha nem vennénk el, s megpróbálnánk adni,
s mindenkit, ki emberré lett, el tudnánk fogadni?
Mi lenne, ha megélhetnénk, mind a boldogságot,
s szeretettel jobbá tennénk az egész világot?

Aranyosi Ervin: Mi lenne, ha a Karácsony…

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A legkisebb cinke

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.

A nyárt követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.

Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.

kiscinke

Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megcsillant a szeme előtt. Egy kertes ház ablakából világított ki az utcára a sziporkázó, tarka fényesség. Leszállt az ablakpárkányra és befelé bámult. Az üvegen túl, a szobában, hatalmas zöld fenyő terpeszkedett. De nem ám olyan egyszerű, mint odakinn a parkban, hanem talpig díszben pompázott. Tarka üvegégők, csillogó gömbök, kacskaringózó girlandok ékítették.

Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban két kíváncsi gyermekarc közeledett az ablakhoz, amitől megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.

Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes karácsonyfához. A fa most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat. Az evésből felpillantva, váratlanul ismét szembetalálta magát a gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még gyönyörködött a pompás fában, majd útra kelt.

Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta a csodálatos karácsonyfa, és csak behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.

A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a varázslatos szépségű fa? Egyenesen odarepült, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki végigszórta az ablakpárkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.

Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a párkány széléről egy közeli faágon lógó aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt, négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem borította!

Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak aprócska szárnyától tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik, hogy élelmet talált, kövessék őt, és már fordult is vissza. A faágra felfüggesztett házikót ellepték a sárga-fekete szárnyú cinkék, és boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, még sokáig gyönyörködtek a  csodaszép fenyőfában.

Az ablak túloldalán pedig a madáretetőt elkészítő apuka, meg a kölesszemekről gondoskodó gyerekek örültek a boldog cinkék látványának. És ettől vált igazán teljessé a Karácsony, a szeretet ünnepe.

Írta: Mester Györgyi

 

4 hozzászólás »

Karácsonyi történetek # 3 – Csaknekemünnep

A Bezzeg az én időmben után egyértelműen Fehér Klára rajongó lettem, így a karácsonyi történetek közül sem maradhatnak ki az írásai. Erre az alkalomra egy novellát választottam, ami a közelgő ünnep fényében arra világít rá, hogy minden nap lehet ünnep, mindez csak rajtunk múlik.

csillagos

Csaknekemünnep

Mindenki tudja, hogyan kell az ünnepnapokat megtartani. Vasárnap tovább alszunk. Kará­csony­­kor megajándékozzuk és szeretjük egymást. Nemzeti ünnepen fellobogózzuk házainkat. Név­napra dísztáviratot küldünk. Fizetésemeléskor és előléptetéskor iszunk. Általában eszünk és iszunk a jeles napokon.

De mi van a Csaknekemünnepen?

Azokon a napokon, amelyeket nem jelöl piros betűvel a naptár, nincs munkaszünet, és mégis…

Ifjú költő barátomnak nyomdában volt az első kötete. Már réges-régen. A mi könyvkiadásunk ugyanis horatiusi eszméken nevelkedett: kilenc évig érleli a művet.

Az ifjú költő gyakran álmodott a nagy napról, amikor az első, friss, festékszagú példányok megszületnek. Behívják a kiadóba, a főszerkesztő kezet ráz vele, vállára vereget, talán kávéval is kínálja. Esetleg szerződést ajánl a következő kötetére. Hónapokig nem mert érdeklődni, hogy mikor lesz hát kész az a könyv, csak ólálkodott a kiadó tájékán, de nem tudott meg semmit. Végül is megunta a várakozást, dobogó szívvel feltárcsázta a kiadót.

Kapcsolták jobbra-balra, megszakadt a vonal, újrakezdte. Végre jelentkezett a műszaki osztály, onnan is egy leányhang: „Ki beszél?” „Tiszta… Tisztalélek Gergely.” „A könyv címét mondja!” „Enyém a Világegyetem” – suttogta száraz torokkal a költő. „Ja, hát az a könyv már két hete megjelent, menjen be a raktárba, felszedheti a huszonnyolc ingyenpéldányát.”

A költő dúltan rohant a szerkesztőjéhez, aki vállat vont.

– Édes öregem, a mi kiadónknál évente négyszáz kötet jelenik meg, minden munkanapra egy egész háromtized remekmű esik. Csak nem képzeled, hogy népünnepélyt rendezünk!

Vagy egy másik történet:

Szomszédunknál kisfiú született. Az ifjú apa berohant a klinikára (persze nem tudom, hogy ha lánya született volna, akkor is úgy rohan-e?), látni akarta az újszülöttet. A klinikákon, nagyon helyesen, nem lehet a kisdedeket összefogdosni, megpuszilgatni, csak ipari tévén nézhetik a hozzátartozók. Ámde szomszédunk, mint mesélte, hiába várakozott délután háromtól este nyolcig, hogy Zénó Csongor Rolandot megpillanthassa, mert a képernyőn egész délután egy pucér kislányt mutogattak. Hiába, a tévéhez protekció kell. A felháborodott atya felrohant az ügyeletes orvoshoz, panaszkönyvet kért, tiltakozott. De az orvos békéltetőn mosolygott. „Ugyan, kedves apuka, én elhiszem, hogy magának rettenetesen nagy szenzáció egy újszülött. De tudja, a nővér naponta tizennégyet lát belőle.”

De folytathatom.

Kovácsék nyolc éve gyűjtöttek új bútorra. Kuporgattak, takarékoskodtak, hónapokon át nézték a kirakatokat, tervezgettek, latolgattak, rajzolgattak, kimérték az új bútorok helyét, azután ünnep­lőbe öltözött a család, együtt vonultak be az áruházba, ahol is senki sem tudott arról, hogy ez a nap Csakkovácséknak ünnep, és úgy szolgálták ki őket, ahogy kiszolgálták.

Vagy Peták néni nagy keservesen rászánta magát, hogy most igazán kihúzatja azt az odvas zápfogát, amely négy éve kínozza. Tiszta ruhát vett, tiszta kendőt kötött, csipkés zsebkendőt tett a zsebébe, és elindult, elfogódottan és ünnepélyesen az SZTK-ba, és azt remélte, hogy ha nem is kap rangot, rendjelet bátorsága jutalmául, de megünneplik a Csakpetáknéninekünnepet, kap némi biztató mosolyt, emberi szót, hogy „nem fog fájni, mindjárt túl lesz rajta, okos dolog ezt kidobni” – ehelyett hogyan folyt le az ünnepség? „Na, nyissa ki végre a száját, ne cirkuszol­jon, kétszázan várnak odakinn!”

És elmondhatnám még Forgó néni Csaknekemünnepét, aki egyedül él, és nincs senkije, és elhatározta, hogy kis nyugdíjából egyszer különösen jó ebédet főz. Bement a henteshez, és kért egy szép szelet disznócombot. „Egy egész szeletet? – érdeklődött a hentes. – Talán munkavacso­rára várja a Biztonsági Tanácsot?”

És Csaknekemünnep volt Kenéz bácsi utazása is a kis unokájához Budapestről Békéscsabára, felpakolt mindenféle jót két kosárral, és amikor üggyel-bajjal fel akarta vinni a csomagokat a vonatra, akkor a mögötte sorakozók lelkesen ünnepelték: „Mozgás, fater, ha mi mozgatjuk, kiszáll a Tejútrendszerből.”

Persze, nem hibáztatom a könyvkiadót, a klinikai tévét, a bútorüzletet, az útitársakat, senkit, elvégre nem tudhatták, hogy embertársunknak ünnepe van, nem viselt kokárdát, jelvényt, kék szalagot, mint az érettségizők, sem koszorút, mint a menyasszonyok. Más lenne a helyzet, ha a Csaknekemünnepnek is volnának külső jegyei, mint a karácsonynak a karácsonyfa vagy a Mikulásnak a puttony. Gondolkoztam is, nem lehetne-e valami megkülönböztető jele annak, akinek éppen Csaknekemünnepe van? Esetleg karszalag, úttörőnyakkendő, virágcsokor a kézben, felirat a trikón vagy díszes sisak? Amíg ezt nem tudjuk valahogy megszervezni, azt ajánlom, legyünk figyelmesek és kedvesek embertársainkhoz, mert nem tudhatjuk, hátha valamelyiküknek aznap Csaknekemünnepe van. Vagy talán éppen ettől lesz.

Forrás: Mek.hu

Ha több művet is szeretnétek olvasni Fehér Klárától, akkor kattintsatok ide!

Egyéb karácsonyi történetek:

Az önző óriás

Háromkirályok ajándéka

Hozzászólás »

Heti útravaló – Hiszek akkor is…

tiedavalasztas

Látom, hogy felebarátaim nagy tömege nincs jobb körülmények között. Látom, hogy sok-sok férfi és még több nő járja élete útját lemondás és nélkülözés közepette. Nem tudom, miért kellene nekem a csekély számú kiválasztott közé tartoznom. Hiszek abban, hogy a remény és a napfény a komisz sorsot is megédesíti. Hiszek abban, hogy ez az élet nem minden: sem kezdet, sem vég. Hiszek akkor is, amikor reszketek; akkor is bízom, amikor sírok.

Charlotte Brontë

Hozzászólás »

Vasárnapi tanmese – A varázsgyűrű

Volt egyszer egy kislány, akit Tündének hívtak, és rajongott a tündérmesékért. Duci kislány volt, de ha mosolygott, nagyon megszépült. Miközben anyukája esténként mesét olvasott neki, gyémántként ragyogott a szeme.
Az egyik nap szörnyû dolog történt: Anyukát kórházba vitték, ahonnan többé nem jött haza. Elmaradtak a megszokott esti mesélések is. Apuka próbálta pótolni, de fakó hangján távolabb került a tündérek birodalma. A meseolvasásból beszélgetés lett, amibõl rögtönzött mese született:
– Hol van most Anyuka? – kérdezte Tünde.
– Elment Tündérországba; annak is a leges-legközepén, Tündérkertben él.
– Jobb neki ott, mint itthon?
– Igen, mert ott nincs betegség, se fájdalom, se félelem. Mindig tavasz van, virágok nyílnak és szökõkút csobog. Tündérek ápolják a kertet; de nem verejtékes munkával, hanem énekszóval, muzsikával, körtánccal.
– Nekem akkor is úgy hiányzik!
– Nekem is… – mondta Apuka, és megköszörülte a torkát. – Küldött viszont valamit, hogy ne legyél szomorú!
– Mit? – kapta föl a fejét a kislány.
– Nézd – nyújtotta felé Apuka ökölbe szorított kezét. Tünde egyenként fejtette fel az ujjakat. Mikor az utolsóval is végzett, apja tenyerén egy aranygyûrû csillogott.
– De szép! – lelkendezett Tünde. – És milyen ismerõs… Mi ez?
– Egy varázsgyûrû. Anyuka viselte az esküvõnk óta, de a Tündérkertben e nélkül is boldog. Tiéd a gyûrû, most már téged fog szolgálni. Elûzi a bánatod, és Anyukára fog emlékeztetni, meg a Tündérkertre, ahová egyszer majd te is követni fogod.
– De te is, ugye?
– Hát persze! Nem könnyû út, de elõbb vagy utóbb mindenki végigmegy rajta.
Tünde csillogó szemmel próbálta fel a gyûrût, csakhogy mindegyik ujján lötyögött. Mielõtt kihunyt volna tekintetébõl a fény, Apuka egy vékony bõrszíjra fûzte fel a gyûrût, és Tünde nyakába akasztotta. Nem is vált meg tõle; egész nap a blúza alatt viselte, mint egy talizmánt, éjszaka meg a párnája alá rejtette.

gyuru
Három évvel késõbb Apuka bejelentette, hogy meg fog házasodni. Nem is akárkivel, hanem azzal a szép, fekete hajú nõvel – Sárával –, akivel Tünde többször is találkozott már. A kislányt nem érte váratlanul a hír, de szíve-lelke berzenkedett ellene. Anyuka csak egy van, nem lehet helyettesíteni! Úgy érezte, elárulják õt, ha Sára hozzájuk költözik. De Apuka végre sokat mosolygott, neki meg van egy varázsgyûrûje, hogy ne legyen szomorú… Nem ellenkezett, csak gyanúsan szótlan volt. Sára szeretett volna esténként mesét olvasni neki, Tünde azonban elzárkózott ettõl. Apjára maradt a feladat, s eközben Sára a másik szobában üldögélt, vagy a konyhában tett-vett, mígnem a mesélés után visszakapta kedvesét.
Az egyik este Apuka így szólt a lányához:
– Nálad van a varázsgyûrû, ugye?
– Hát persze – nézett rá Tünde csodálkozva.
– Szoktad érezni a varázserejét?
– Azt hiszem igen… nélküle szomorúbb lennék.
– Mondok egy titkot – súgta Apuka, mire a kislány rögtön csupa fül lett. – Már nem mi ketten vagyunk itt a legszomorúbbak…
Tünde elõször nem értette a dolgot, ám a konyhai zörgés hallatán világosság gyúlt a fejében. Árnyék suhant át az arcán.
– Gondolj a Tündérkertre – mondta halkan Apuka. – Ha tündér lennél, mit tennél?
– Segítenék… – nyögte ki a kislány. – De hogyan?
– Talán ha beszélgetnél Sárával a tündérekrõl, vagy hagynád, hogy meséljen neked…
Tünde szólni se tudott, csak bólintott. Apuka mögött csendesen becsukódott az ajtó, aztán Sára jött be kicsit tanácstalanul, s kérdõen nézett a kislányra.
– Mesélsz nekem ebbõl a könyvbõl? – kérdezte Tünde, miközben nagyot nyelt. Sára arca felderült, lelkesen bólintott. Belelapozott a könyvbe, s érdeklõdve nézegette a képeket.
– Melyiket olvassam? Választhatok én?
A kislány nagylelkûen ráhagyta. Csodálkozva emelte fel a fejét, mikor jövendõbeli mostohája a legkedvesebb meséjét kezdte olvasni. Sára hangján a történet új színekkel gazdagodott. Tündérország megelevenedett; ott motoszkált, lélegzett körülöttük. Egy-egy halk csörömpölés jelezte, hogy a konyhában most Apuka serénykedik, mire õk megnyugodva visszamerültek a történetbe. A zárómondat utáni hosszú csendet Sára törte meg:
– Ez volt a kedvenc mesém kiskoromban. Milyen rég olvastam… és milyen jó, hogy megvan neked is!
– Én is ezt szeretem a legjobban – mondta Tünde. – Kár, hogy sose leszek olyan szép, mint az az álruhás királylány a tündérbálon… vagy mint te!
Sára nagyot nézett.
– Ha láttál volna engem kislányként, rám se ismernél! – kuncogott. – Kis töltött galamb voltam, de kamaszként hirtelen megnõttem, sokat nyúltam. A barátnõim inkább csúnyultak akkoriban, én viszont úgy megszépültem, hogy csak ámultak-bámultak!
– Tényleg? – csillant fel Tünde szeme. Kis töprengés után megkérdezte: – Mit gondolsz, én is megszépülhetek?
– Hát még szép! – kiáltotta Sára, és elmosolyodtak a szóismétlésen. – Csak arra kell vigyázni, ha megnõsz, ne hízzál hozzá. Sokat kell mozogni, és megválogatni, mit, mikor és mennyit eszel. Erõt meríthetsz a mesékbõl is – tette hozzá. – Én se mertem elhinni tavaly, hogy apukád, aki mindig olyan szomorú volt, sokat fog mosolyogni! És hogy hamarosan… – ekkor elhallgatott.
Tünde közelebb húzódott hozzá.
„Mit szólna Anyuka, ha látna?” – gondolta. Kicsit tétovázott, majd torkában dobogó szívvel elõhúzta a blúza alá rejtett varázsgyûrût. Leoldotta a bõrszíjról, és Sára kezébe nyomta.
– Legyen ez a gyûrû a tiéd, a párja Apukánál van…
Sára szeme fényesebbé vált. Pupillája hatalmasra nõtt, betöltötte a kislány egész látóterét. Mint egy varázstükörben, furcsán ismerõs képek jelentek meg benne: a Tündérkert mesés színei. Hajlékony fák hullámoztak egy kerek tisztás körül. Mozgásukat tüzes fények kísérték, és bársonyos hangok – egy soha véget nem érõ tündérmuzsika halk foszlányai. A tisztást virágszirmok szõnyege borította, melybõl fehér márványobeliszk emelkedett ki. Talán nem is kõbõl volt, hiszen meg-megremegett, mint egy lepkebáb. Az emlékmû csúcsából elõbújt egy tündér, és utánozhatatlan, lebegõ járással lesétált a talapzat lépcsõfokain. Megállt egy lapos tál elõtt, ami egy napraforgó jókora tányérjának látszott. A tündér nagyon hasonlított Tünde anyukájához, csak sokkal légiesebb teremtés volt, és hullámos aranyhajzuhatag omlott a vállára.
– Ugye nem baj, Anyuka, hogy Sárának adtam a varázsgyûrût? – kérdezte a kislány.
– Dehogyis baj – mosolygott a tündér –, hiszen éppen így lett igazán a tiéd. Varázsereje akkorára nõtt, hogy itt, a Tündérkertben is alakot öltött. Nézd csak – mutatta fel, s belehelyezte a napraforgó tányérjába.
A varázsgyûrû felfénylett, tágulni kezdett; körülölelte az emlékmûvet. Anyuka ismét megérintette, s ekkor látni lehetett, hogy a fénykört tündérek alkotják. Anyuka is beállt közéjük, majd intésére még ketten jelentek meg a tisztáson. Tünde felszisszent a meglepetéstõl: a baloldalon hullámzó fából Apuka, a jobboldaliból pedig Sára lépett elõ. Két oldalról kézen fogták Tündét, s gyengéden a tündérekhez terelték. Az élõ gyûrû befogadta õket, és az élénkülõ zene hangjaira a körtánc elkezdõdött. Szinte repültek a levegõben, mintha a napraforgó szirmaiként pörögtek volna. Tündével szemben Anyuka mosolygott, aranyhaja hullámzón szállt a szélben. A muzsikaszó összeolvadt a suhogással. Tündérkert egyre gyorsabban pörgött-forgott, s egyszer csak elsötétült. A kislány Sára fekete pupilláját látta ismét maga elõtt.
– Jól vagy? – kérdezte Sára. – Mintha megszédültél volna egy pillanatra…
A szoba kivilágosodott. Tünde úgy érezte, hogy nagyon messzirõl tért vissza.
– Most már jól vagyok – felelte, és Sára kezében látva a gyûrût, hozzátette: –, rég voltam ilyen jól!
– Akkor jó – bólintott Sára. – Én pedig sose kaptam ilyen szép ajándékot senkitõl! Köszönöm.
E pillanatban csattanás és csörömpölés hallatszott a konyhából, melyet halk szitkozódás kísért. Sára és Tünde összemosolyogott. Egyszerre indultak kifelé, hogy segítsenek összeszedni a szétszóródott cserepeket.

Fer-Kai: A varázsgyűrű

Hozzászólás »

Karácsonyi történetek # 2 – Háromkirályok ajándéka

Az önző óriás után következzék egy újabb karácsonyi kedvenc, a Háromkirályok ajándéka:

hárokirály

“Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba – neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja.

Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibőgi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberből, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból.

Míg a ház asszonya a zokogás első stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül, nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek bizony könnyen rásüthetnék ezt a minősítést.

Lent a lépcsőházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy villanycsengő, amelyből a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint egy névjegy a következő névvel: „Mr. James Dillingham Young”.

A Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéből származik, amikor viselőjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz dollárra zsugorodott, a Dillingham név betűi is annyira elmosódtak, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba, Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.

Della kibőgte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze, ennyiből vehet Jimnek ajándékot. Az ő Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán értékes holmit – ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona legyen.

A szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban megjelenő tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéről. Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.

Egyszer csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör előtt, s teljes hosszában leengedte.

James Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.

Mint mondtam, Della leeresztette gyönyörű haját: térden alul ért csillogó, hullámzó, rőt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán gyorsan, idegesen megint feltűzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméből a kopott piros szőnyegre.

Magára kapta elnyűtt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsőn, ki az utcára.

Meg sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban.” Della felrohant az emeletre, majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.

A Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.

– Megveszi a hajamat? – kérdezte Della.

– Attól függ – mondta az asszony. – Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.

Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.

– Húsz dollár – mondta az asszony, szakértő mozdulattal megemelve a nehéz fürtöket.

– Adja ide a pénzt, de gyorsan – mondta Della.

Rózsaszín lepkeszárnyon repült el a következő két óra. Della végigjárta az áruházakat. Ajándékot keresett Jimnek.

Nagy sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerű, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta – bár ilyen egyszerű volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az Órához. Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a láncra egyaránt jellemző.

Huszonegy dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett. Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely társaságban, mennyi az idő. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska bőrszíjra volt felerősítve.

Hazatérve Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás. Elővette a sütővasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a nagylelkűséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni óriási feladat.

Negyven perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett, mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel szemlélte tükörképét.

– Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát – gondolta magában –, akkor biztosan azt mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?

Hét órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén állt a forró serpenyő.

Jim pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta Jim lépteit a lépcsőházban, lent az első emeleten, s erre hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerű, mindennapi dolgokért, s most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!

Kinyílt az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új felöltőre lett volna szüksége, és nem volt kesztyűje.

Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol. Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméből semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepődés, sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.

Della leugrott az asztalról, és elébe állt.

– Jim drágám – kiáltotta –, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A hajam majd kinő megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az én hajam nagyon gyorsan nő. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen gyönyörű ajándékot vettem neked!

– Levágtad a hajad? – kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb szellemi megerőltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.

– Levágtam és eladtam – mondta Della. – Hát így már nem tetszem neked? Pedig az vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?

Jim furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.

– Azt mondod, nincs meg a hajad? – szólt szinte bárgyú arccal.

– Hát aztán – válaszolt Della. – Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam le. A hajamat szálanként megszámolhatták – folytatta az asszonyka, hirtelen elkomolyodva, édes-melegen –, de ki méri fel, hogy én téged mennyire szeretlek?!… Süthetem már a húst, Jim?

Jim hamar magához tért különös révületéből. Karjába kapta asszonykáját. S mi most tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi egymillió – hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.

Jim kihúzott a zsebéből egy csomagot, s az asztalra dobta.

– Nehogy félreérts, Dell – mondta. – Felőlem levághatod, leborotválhatod vagy megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az első pillanatban.

A fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nőies hirtelenséggel keserves zokogás és jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.

A csomag ugyanis a Fésűket tartalmazta, azt a fésűkészletet, amely már régóta Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörű fésűk voltak, tiszta teknőcből, a szélük ékkővel kirakva, pontosan az az árnyalat, amely az ő hajdani szép hajához illett volna. A fésűk sokba kerültek, Della szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított ékességnél is gyönyörűbb hajfonat… nincs többé!

Della kebléhez szorította a fésűket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére. Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:

– Az én hajam ám nagyon gyorsan nő!

Aztán mintegy leperzselt szőrű kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:

– Jaj!

Jim még nem látta az ő ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott tenyerén. A tompa fényű nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka szenvedélyes szerelmének fényében.

– Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán napjában százszor is megnézheted, mennyi az idő. Add csak ide az órád, hadd lássam, milyen rajta.

De Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledőlt a díványra, kezét a tarkója alá tette, és csak mosolygott.

– Della – mondta –, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, őrizzük csak egyelőre a szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk őket. Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésűket. Süsd ki azt a húst, kérlek.

A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvő kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ők találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekről, akik hónaposszobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ők a legbölcsebbek. Bizony mondom, ők a napkeleti királyok.”

  1. Henry: Háromkirályok ajándéka

 

Hozzászólás »

Ünnepre hangolódás # 8 – Küldj képeslapot!

Amikor képeslapokról van szó, mindig megemlítem, hogy Kanada azon országok közé tartozik, ahol a legtöbb képeslapot küldik egymásnak az emberek. Igen, még manapság is, amikor olyan divatosak a modern kütyük és a hagyományos, levélpapírra történő írást szélsebesen felváltották az emailek, sms-ek, mms-ek és egyéb üzenetformátumok. Különösen ilyenkor, karácsony táján sokasodnak a képeslapok a kandallók tetején és a reluxák réseibe dugva (erről tavaly képet is mutattam nektek egy karácsonyi bejegyzésben).

Szerintem a képeslapküldés csodálatos hagyomány és a karácsonynál szebb és jobb időszak nem igazán lesz már idén, hogy ápoljuk ezt a szép szokást. Néhány dolog, amit érdemes fontolóra venni, ha képeslapot küldünk:

képeslap

  • Készíthetsz kézzel képeslapot, bár ez hozzám hasonló kézműves barbároknak nem ajánlott. Kivéve, ha a cél az, hogy megnevettesd szeretteidet. Én ehelyett szívesen vásárolok inkább. Nekem már az is nagy öröm, ha a hosszú sorok között bóklászva nézelődöm a szebbnél szebb lapok között és szinte levadászom a legjobb példányokat.
  • Egy egyszerű köszöntés és karácsonyi jókívánság mellé írhatsz szép, személyre szabott üzenetet is, ami még különlegesebbé teszi a lapot. Ha van némi tehetséged és szépérzéked, akkor mehet mellé rajzocska is.
  • Mindközül azonban a legfontosabb, hogy időben add fel! Belföldről egy héttel előtte, külföldről pedig még annál is korábban, hogy biztosan megérkezzen a lapod! Ilyenkor az ünnepek alatt a szokásosnál jóval nagyobb a postaforgalom, ezért gondoskodj róla, hogy időben útra keljenek a képeslapjaid!

Ha idén valami különlegesebbet szeretnél, mint egy szimpla képeslap, akkor figyelmedbe ajánlok egy új alkalmazást. Az ünnepi posta oldalán lehetőséged van, hogy levelet rendelj szeretteidnek a Jézuskától. Kiválaszthatod, hogy gyereknek, felnőttnek, vagy egy egész iskolás/óvodás csoportnak küldöd el a leveleidet, amik szebbnél szebb papírlapon érkeznek majd. Választhatsz egyszerű, mezei levelet, netán jóságbizonyítvánnyal kiegészítettet vagy olyat, amihez karácsonyi ajándékcsomag is jár. Az alkalmazás nem ingyenes, az árak attól függően változnak, hogy melyik extrát választod a levélhez.

Kapcsolódó bejegyzések:

Olvass mesét!

Békés ünnepvárás

Készíts advent naptárat!

Karácsony a kisasszonyokkal

Készíts ajándékot saját kezűleg!

Karácsonyi hálószobák

Illatos karácsonyi mécsestartó

Karácsony a kandalló előtt

Adakozz!

 

 

Hozzászólás »

A karácsony története

Ezt a bejegyzést utómikulásnapi ajándéknak szánom, szíves engedélyetekkel. 🙂 Tudom, tudom, a télapó már vasárnap ellátogatott hozzánk, de olyankor a blogon a vasárnapi tanmesék ideje van, így most egy kis késéssel szeretnék tisztelegni az öreg szakállas előtt.

Néhány éve leltem rá erre a kedves filmre és azóta szorgalmasan meg is nézem mindig, az ünnepi időszakban.

kartör.

A 7 éves Nicolas Lappföldön él szüleivel és kishúgával, akik egy téli estén tragikus balesetben életüket vesztik. A falu lakói úgy döntenek, hogy az árván maradt kisfiút közösen nevelik fel. Így Nicolas minden egyes családnál egy teljes évet tölt és karácsonykor költözik át az új családhoz. Hálából pedig mindig farag apró kis állatfigurákat a gyerekeknek.

Nicolasnak évről évre több munkája akad, a családok bővülnek és egyre több gyereknek kell ajándékot készítenie. De ő nem bánja, apja régi bicskájával szívesen faragja a kis figurákat.

Egy ínséges esztendőben egyik család sem tudja magához venni a kis árvát, így kerül a falu mogorva asztalosához, az öreg Isakkihoz. Hamar kiderül azonban, hogy a goromba öreg nem is olyan goromba és végül nem csak barátságot kötnek, de igazi apa-fiú kapcsolat alakul ki közöttük…

„Pár éven belül a titokzatos ajándékozó a gyermekmesék főszereplője lett. Néhányan esküdtek rá, hogy manókat láttak ajándékot vinni. Mások arra, hogy egy gyerekszerető törpe hozott nekik ajándékot a kéményen át. Olyat is meséltek, hogy angyalok vagy tündérek jártak a falu felett. Szerencsére rám senki sem gyanakodott…”

Kedves történet ez szeretetről, ünnepről, ajándékozásról és ha igazi, gyönyörűséges fehér havas tájban szeretnél gyönyörködni, akkor mindenképpen meg kell nézned ezt a filmet! 🙂

 

Hozzászólás »