Ajánló: fejoseva.com

Mindenki hallott már Fejős Éváról, hisz az írónő évente minimum két új regénnyel jelentkezett az elmúlt nyolc-tíz évben. Én is hallottam már róla, odáig valahogy mégsem jutottam, hogy el is olvassak tőle valamit. Lehet, hogy szegényes kifogás, de én az időhiányra fogom mindezt.

Nem újdonság már, hogy rengeteg jó könyv van, de sajnos idő annál kevesebb, amit olvasásra fordíthatunk. Két munkahelyen dolgozom és háztartást vezetek, amiket nem kifogásként írok le, de mégiscsak tények. Emellett foglalkozom a bloggal és könyvet írok, ami mind-mind örömmunka és élmény számomra. Próbálok minél több időt szakítani olvasásra is, hogy legyen miből táplálkozni, ihletet meríteni és csak úgy egyszerűen kikapcsolódni, lelket melengetni. Valami oknál fogva azonban ezek közé a könyvek közé nem kerültek be Fejős Éva írásai. Eddig…

Hétvégén ugyanis anyukám telefonon felolvasott nekem egy-egy cikkrészeltet az írónővel készült egyik interjúból, aminek nagyon megragadtak bizonyos részletei. Különösen azok, amelyekben Fejős Éva az írás iránti szenvedélyéről és a mindennapjairól mesél. Nagyon szimpatikus a dolgokhoz való hozzáállása, jó volt mindezt hallgatni, számomra is nagyon ismerős érzésekről, érzelmekről beszélt. Teljesen magával ragadott az írás iránti szerelme és azon nyomban rákerestem a honlapjára, a fejoseva.com-ra is.

Ott aztán volt miből válogatni, dúskáltam a jobbnál jobb írásokban! Így végül még mindig nem jutottam el az írónő egyetlen regényéig sem, a blogján található bejegyzések közül azonban végigböngésztem mindet, ami kicsit is felkeltette az érdeklődésemet és higgyétek el, az nem kevés, van belőle majdnem egy regényre való. 🙂

Különösen az írásról szóló cikkeivel töltöttem el sok időt, hisz mint azt már ti is tudjátok, imádok az írásról írni és olvasni egyaránt. Szerencsére ezzel nem csak én vagyok így, épp ezért nagyon sok jó és hasznos bejegyzésre bukkantam. Ezekből szeretném most a számomra legkedvesebbeket megosztani veletek is. Ha van kedvetek, kövessétek ti is Fejős Éva hivatalos oldalát a facebookon is, mert ott is nagyon sok érdekességgel gazdagodhattok napról napra, ha figyelemmel kíséritek írásait.

Éva újságíróból lett hivatásos író, első művét 32 éves korában adta ki álnéven és a következőt 8 évvel később publikálta, már Fejős Éva néven. Jó hír azoknak, akik félnek attól, hogy sohasem érik el az áhított sikert. Hisz ő is egy bizonyíték rá, hogy sohasem késő elkezdeni.

A legfontosabb tanácsa, hogy magunknak írjunk, ne azért, hogy híresek, vagy gazdagok legyünk, mert az úgy is lejön az olvasónak. Ha a magunk örömére írunk, akkor azt olvasóink és észreveszik és nekik is élvezhetőbb lesz a mű.

Az írásról szóló bejegyzéseit itt találjátok, válogassatok kedvetekre! 🙂

 

Heti útravaló – Élvezd az életet!

“Élvezd az Életet, élvezd minden percét, amíg teheted….Légy azokkal, akiket szeretsz. Ne várj mesébe illő csodákra, helyette inkább vedd észre azt, ami az orrod előtt van! A boldogság benned van, az igazi csodák pedig körülötted. Élvezd a nyarat, a virágokat, élvezd a dalokat, a színeket, az ízeket. Talán nem jön el a holnap, éppen ezért kell olyanná tennünk ezt a napot, amilyenné az utolsó napunkat tennénk itt a földön. Az életünk kincs. A legnagyobb! Ne rontsuk el azzal, hogy túl későn ébredünk rá minderre. Ha csak egy percre is megállsz és elgondolkozol mindezeken, akkor már nem volt hiába. Örülj, hogy varázslatos dolgok vesznek körül, varázsold el Te is a kisugárzásoddal, a személyiségeddel a környezetedet, barátaidat . Szeress tiszta szívvel, csókolj forrón, ölelj szenvedéllyel, varázsolj a lelkeddel!”

Osho

Vasárnapi tanmese – Muzsikus mese

Az öreg kertész nagy csöndben egyedül éldegélt a virágaival. Az embereket nem tűrhette. De valakit mégis. Volt a kis házikóban egy kis szoba, amit kiadott hónapszámba. Most félév óta lakott benne valaki, halvány, karcsú muzsikusfiú. Igen, csakhogy ez egészen más volt.

-Ez is virág. Igaz hogy jár és mozog, de csak úgy félálomban, mint mind a hosszúszárú virág a kertben ha gyönge szélben hajladozik.
És egyszer megkérdezte:
-Maga se szereti már az embereket?
A fiú akkor nagyon elpirult.
-De nagyon szeretem.
-Hát mért nem megy soha a városba..az emberek közé? Maga se szeret már élni?
-Nagyon szeretek. De van egy nagy fal. A mögött van az élet. Van valahol egy kapuja,azt kellene megtalálni, hogy bejuthassak. Odalent a városban az emberek, az nem az. Akkor inkább itt várok a virágok között. Az élet egy nagy éneklő kert. Majd egyszer megtalálom a kapuját.
Az öreg csendben nézte csodavirágját: milyen biztosan beszél. Mintha nem itt, az agyvelejében születnének gondolatai, hanem lent a föld közepében, ahova a gyökere nyúlik, és magyarázatlanul, készen, változhatatlanul szállnának fel beléje.

(Balázs Béla: Embermese részlet)

Csináld magad világítótorony

A minap ücsörögtem az erkélyen és csak úgy hallgattam az esőcseppek kopogását, miközben kiskutyámat cirógattam, aki az ölemben ült. Elmerengtem növényeim szépségében és örültem neki, hogy még ilyen sok virágzik közülük. Akaratlanul is megérintett azonban a gondolat, hogy így szeptember vége felé közeledve lassan szirmot fognak bontani és elköszönnek tőlem jó néhány hónapra. Legközelebb csak tavasszal gyönyörködhetem majd újra színes pompájukban. Körbenéztem, hogy mit fogok akkor csodálni, hisz mégiscsak ők tágas teraszom ékei. Van ugyan egy-két aranyos madáretetőm és kolibrit etető is, meg egy tányér telis tele szép kagylókkal, de ez minden, amit majd télen nézhetek.

Ekkor eszembe jutott, hogy nemrégiben az idősek otthonában a lakók mivel ütötték el az időt. A kézműves foglalkozáson világítótornyot készítettek. Amikor először az egyikük megemlítette, csak legyintettem és őszintén szólva kicsit le is fitymáltam a tervet. Azt gondoltam, ugyan miféle remekművek lesznek abból. Utólag rájöttem, hogy milyen kishitű is voltam. Megpillantva ugyanis a kész kis tornyokat, enyhén szólva is leesett az állam. Nem gondoltam volna, hogy igazi csodát képesek kihozni az én öreg barátaim ilyen kevés és olcsó alapanyagból.

Aztán ezen a bizonyos esős napon, az erkélyen ücsörögve vettem magamnak a bátorságot, hogy kacérkodjak a gondolattal, talán én magam is megpróbálhatnám. Arra gondoltam, hogy hétvégén neki is látok a nagy munkának. Hisz mégis mi veszíteni valóm lehet? Ha a nyolcvan-kilencven éves nénikéknek sikerült, akkor a hozzám hasonló kétbalkezes ezermesterek is kaphatnak egy esélyt. 🙂 Így hát döntöttem, amint szabadidőm engedi, beszerzem én is a szükséges alapanyagokat és nekilátok a világítótorony gyártási hadműveletnek. Csak a biztonság kedvéért, hogy ősszel és télen is legyen miben gyönyörködnöm a teraszon.

Most egyelőre legyen annyi elég, hogy megosztom veletek is azt az oldalt, ahol bővebb információkat kaphatunk a toronykészítés mesterségéről. Persze ezen kívül még rengeteg más lap is foglalkozik a témával, ez csupán az első volt, amit kidobott a keresőm. Válogassatok kedvetekre! Vigyázat! Az oldalon profi remekművek is találhatok, ezek ne szegjék kedvét egyetlen bátortalan vállalkozónak sem! Úgy gondolom, ha az idősek otthona lakói megbirkóztak a feladattal, akkor nekünk is menni fog.

Amire szükséged lesz:

• Néhány különböző méretű cserép
• Festék
• Ragasztó
• Napelemes égő, vagy gyertya, attól függően, hogy melyik verziót választod

A cserepeket fesd le, vagy fújd le festékkel, attól függően, hogy mi áll rendelkezésedre. Hagyj időt nekik, hogy jól száradjanak meg, ne kapkodd el! Miután már teljesen szárazak, ragaszd egymásba a cserepeket növekvő sorrendben. A tetejére pedig helyezd el a napelemes égőt, vagy gyertyát, amelyiket választod. Ezzel kész is a saját készítésű világítótornyod, amin egész évben legeltetheted a szemed. Lehet a kerted dísze, az erkélyed éke, vagy épp egy jópofa vendégváró a bejárati ajtód mellett. Vedd be a gyerekeket és a nagyszülőket is a munkába, így még jobb szórakozás és senki sem unatkozik, nem mellesleg mindenki gyönyörködhet a saját maga készített világítótoronyba. Segítségül elhoztam egy nagyon egyszerű, ám annál beszédesebb képekből álló videót. Ezen kívül persze millió verziót és továbbfejlesztett változatokat is találsz, ha neked ez túl egyszerű lenne. Kalandra fel! Ki tart velem?

A bátor vállalkozóktól szívesen várom majd a beszámolókat, fotókat, a kész művekről! 🙂

 

Örömírás

Anyukám az írásaimat olvasgatva gyakran kívánja, hogy hozzanak a műveim az írás szeretetén túl még sikert, sok pénzt és hírnevet nekem. Én ezeknek persze nagyon örülök és nagyon jól is hangzik, hisz ki ne kívánná magának mindezt a földi jót.  Ezeken kívül azonban eszembe jut még más is. Például a flow élmény, ami boldoggá tesz engem alkotás közben. Maga az írás az igazi öröm és jutalom számomra. A cél, hogy van miért felkelnem minden reggel. A vágy, hogy versenyre keljek magammal és többet teljesítsek, mint a tegnapi önmagam.

Az igazi jutalom az, amikor leülök csöndes óráimban és írogatok, csak úgy a magam örömére. Amikor vasárnap reggelente felkelek és ráérősen teázgatok, közben olvasgatok, firkálgatok és valami csoda folytán a történetek csak úgy megszületnek a fejemben. És aztán elmesélem anyukámnak, hogy nekem így is megéri, pénz és hírnév nélkül, mert ez az igazi boldogság, ez az életem és akkor ő is mosolyog a vonal másik végén és velem örül. És még hozzáteszi azt is, hogy milyen nagy boldogságot hoztam az életébe azzal, hogy ráleltem erre az útra és hogy a két könyvem –  amiket igazi kincsként őriz otthon -,milyen nagy ajándékok az ő életében is, nem csak az enyémben.

Az érzés, amikor leülök egy üres képernyő elé és egyszer csak elkezdenek ujjaim alatt pörögni a klaviatúra billentyűi és az a lap már nem üres többé, hanem hirtelen elkezd megtelni fekete betűkkel, hosszú sorokkal és bekezdésekkel, majd végül tele lesz az egész oldal, aztán még egy és még egy. De ugyanez a szépsége megvan a kézírásnak is. Amikor kezembe veszem ütött-kopott jegyzetfüzetemet és agyonhasznált tollamat, és elindul a mágikus folyamat. A tollat és a füzetet persze mindig az éjjeli szekrényem közelében tartom, mert néha éjszaka is szükségem van rájuk. Előfordul, hogy egy-egy álmatlan éjszakán az írásba menekülök, hisz az mégiscsak szórakoztatóbb és hasznosabb, mint az élet nagy kérdésein, vagy a hétköznapi problémákon rágódni. Ilyenkor a telefonom fényénél feljegyzek egy-két életmentő gondolatot, néha egész bejegyzést, netán oldalt is – ha úgy tartja kedvem –, hogy másnap használhassam ezeket az értékes jegyzeteket. Majd néhány nap, hét, esetleg év múlva visszaolvasom ezeket az írásokat és szinte alig emlékszem rájuk és akkor egy kicsit újra beleszeretek minden egyes sorukba. Majd mosolyogva így szólok magamhoz: Hű, de jó, ezt én írtam! 🙂

Az írás számomra igazi szerelem, szenvedély és mérhetetlen nagy szerencse az, amikor az ember rábukkan erre a szenvedélyre. Hálás vagyok érte, hogy megadatott nekem, hogy ráleltem arra az útra, amit oly régóta kerestem és annak is, hogy töretlen lelkesedéssel haladok ezen a számomra kijelölt és elrendelt ösvényen és nem meglepően egyre jobban élvezem az utazást. 🙂

Heti útravaló – Hagyd nyitva az ajtót!

“Néha nyitva kell hagynunk az ajtót, engedni, hogy besétáljon rajta a legnagyobb álmunk. Talán egy férfi, vele együtt a szerelem, a boldogság, talán egy jó hír, amitől napjaink máshogyan telnek, talán egy barát, aki visszaadja mindazt, amit eddig az évek eloroztak. Talán besétál az egészség, fölszabadítva testünket a folytonos kíntól. Csak ne felejtsük el nyitva hagyni az ajtót, hisz mind várunk valamire! Mindannyian álmodunk.”

Sarah Garden

Vasárnapi tanmese – A halál és a kislány

Élt egyszer egy kisleány, aki mindig nagyon magányos volt. „Különös gyermek”, mondták a nagyok – „buta és nem szereti a lármát”, mondták a kicsik és ezért senki sem játszott vele. Biztos azt gondoljátok, hogy emiatt nagyon unalmas és szomorú élete volt ennek a kisleánynak. Hát, egy kicsit szomorú volt ugyan, de unalmas nem, mert a kisleány sohasem unatkozott. Mindig sok gondolat jött hozzá látogatóba, ő látta is ezeket a gondolatokat és beszélt velük, mintha élőlényként előtte állnának. Szavak nélküli beszélgetés volt ez, amit mindenki ismer, akihez gondolatok járnak látogatóba.

Azok a gondolatok, akik a kisleányt meglátogatták, nagyon különbözőek voltak, és egész különféleképp voltak öltözve is, már ha egy gondolatról lehet egyáltalán ilyesmit mondani. Voltak közöttük szürke ruhás szomorúak, örömteliek rózsaszínben, arany csillagokkal, pirosak és vidámak, akik pofákat vágtak és kékek, akik mesés országokról tudósítottak és kiknek szemei mindig a messzeséget fürkészték. Nagy csend kell legyen valaki körül, ha ennyi sok gondolat látogatja, ezért a kisleány legszívesebben teljesen egyedül kiment a falu temetőjébe és leült a sírok közötti magas fák alá.

A kisleány név szerint ismerte mind a sírokat és valóban érdekes volt megfigyelni, melyik sírnál melyik gondolat jött látogatóba, és melyik sírnál maradtak el a gondolatok. Mintha nem igazán tetszene nekik ott valami… Tanulságos és szórakoztató volt azt is megfigyelni, melyik sírnál mit mondtak a látogatóba érkező gondolatok. Mondandójuk nem minden esetben volt hízelgő a sírban nyugvóra nézve, de a kisleány ebből tájékozódott, hogy melyik sírnál lehet a legjobban üldögélni és a gondolatokkal társalogni.

Nos, amikor egyszer a kisleány megint a temetőben üldögélt és színes gondolatai látogatását fogadta, egy fekete lepelbe öltözött alak lépdelt át a sírok fölött és jött oda hozzá.

„Te is gondolat vagy?” kérdezte a kisleány, „sokkal nagyobb vagy bármelyik gondolatnál, aki meg szokott látogatni és olyan szép is vagy, mint az én gondolataim közül egyik sem.”

A fekete lepelbe burkolt szépséges alak letelepedett a kisleány mellé.

„Túl sokat kérdezel egyszerre. Én valóban gondolat vagyok, de talán egy picivel több annál.

Egyáltalán nem könnyű megmagyaráznom, pedig szívesen megtenném.”

„Ne fáradj miattam”, mondta a kisleány, „nem feltétlenül szükséges, hogy értselek, az is nagyon szép, hogy nézhetlek. De nagyon szeretném tudni, hogy hívnak. Az én gondolataim mindig elárulják, mi a nevük és az nagyon szórakoztató.”

„Én a Halál vagyok”, mondta a szépséges alak és nagyon barátságosan nézett a kisleányra. Egyszerűen meg kellett bízni a Halálban, ha az ember a szemébe nézett, mert szép és jóságos szemei voltak – ilyen szemeket a kisleány még soha nem látott.

Nem is ijedt meg. Csak nagyon meglepődött és elcsodálkozott, és csaknem örült, hogy ilyen nyugodtan üldögélhet a Halál mellett.

„Tudod”, szólalt meg, „vicces, hogy az emberek mindig félnek, mikor rólad beszélnek, pedig te annyira kedves vagy. Szívesen játszanék veled. Senki sem akar velem játszani.”

…és a halál leült játszani a kisleánnyal – mint amikor két gyermek egymással játszik – a temetőben a sírok között…

„Építsünk Eget és Földet”, mondta a kisleány, „remélhetőleg értesz hozzá. Csináljuk az Eget világos kavicsokból, a Földet meg sötétekből. Te csak keress szorgalmasan kavicsokat.”

A Halál keresgélte a kis köveket és nagyon igyekezett, hogy a kisleány megelégedésére tegyen.

„Már elég kövünk van”, szólt a kisleány, „úgy látom, nagyon szépen tudsz játszani. Akarod az eget építeni, én meg a Földet, vagy fordítsuk meg? Nekem mindegy. Azt választhatod, aminek jobban örülsz. Megengedem.”

„Nagyon köszönöm neked”, mondta a Halál, „de tudod, én nem vagyok már gyerek és nem igazán értek ehhez úgy, ahogyan kéne. Te még gyerek vagy; építsd fel Egedet és Földedet magad. De mindkettőnél segítek neked.”

„Kedves tőled”, válaszolta a kisleány, és építeni kezdte az Eget, meg a Földet a színes kavicsokból. A halál nézte, hogy dolgozik és segített neki.

„Most figyelj”, szólt a kisleány, „itt az Ég és ebben lakik a Jóisten, ez meg a Föld, ahol én lakom. Mármost neked is kell egy lakás. De hát én nem is tudom, hogy te hol laksz?”

„Én Ég és Föld között lakom”, mondta a Halál, „mert hisz’ az emberek lelkét kell a Földről az Égbe vezetnem.”

„Tényleg”, bólintott rá a kisleány, „akkor világos és sötét kövekből csinálunk neked lakást. Szép lakás lesz, majd meglátod.”

A Halál örvendezett, és nézte, amíg a kisleány a lakását építette.

„Figyelj csak”, szólt a kisleány, „épp most mondtad, hogy az emberek lelkét vezeted a Földről a Mennybe. Mesélj erről nekem egy kicsit – hogyan csinálod és egyáltalán, miért kell meghalnunk? Nem futhatunk át egyszerűen a Mennyországba?”

Alighogy a kisleány ezt a kérdést feltette, megszólalt az esti harangszó.

„Hallod a harangokat?, kérdezte a Halál, „tudod, az emberek lelkével úgy van ez valahogy, mint a harangokkal. Minden ember lelke egy harang, és hallod őket szólni – ha igazán odafigyelsz – szomorúságukban és vidámságukban. Némelyiküknél ez a hang már csak egész halk, s ez nagyon rossz. Ha én egy embert meglátogatok, akkor annak a lelkében estére harangoznak – én aztán felakasztom a harangot az Égben és ott szól tovább.”

„És mind össze-vissza zeng-bong? kérdezte a kisleány, „az biztos nem valami szép, hiszen mindegyiknek más a hangzása. Gondolom, nem lehet kellemes a Jóistennek állandóan hallgatni.”

„Hát, ez igaz”, ismerte el a Halál, „de tudod, a harangok addig járnak vissza a Földre, és annyiszor lesznek újraöntve, míg valamennyi megtalálja a saját, igazi hangzását és összességükben is harmonizálnak. De míg ez be nem következik, nekem kísérnem kell az emberek lelkét a Föld és Ég között.”

„Nagyon sajnállak”, mondta a kisleány, nagyon fárasztó munka lehet. De figyelj; majd csak jobb lesz és akkor már nem is lesz dolgod, és akkor majd újra olyan szépen fogunk játszani egymással, mint most.”

A Halál bólintott és szemei a messze-messze távolba révültek.

„Elkészült a lakásod”, mondta a kisleány, „csinos lett, ugye?”

„Nagyon csinos”, mondta a Halál, „köszönöm neked. De későre jár és haza kell menned. Jó volt veled játszani.” Ezzel a Halál kezet nyújtott a kisleánynak.

„Hát akkor jó estét”, búcsúzott a kisleány, és pukedlizett, „nem akarsz egyszer meglátogatni? Olyan sokat vagyok egyedül.”

„De igen”, válaszolt a Halál, „hamarosan meglátogatlak, mert annyira egyedül vagy.”

Nemsokára a kisleány nagyon beteg lett és mindenki biztos volt benne, hogy meg fog halni. Az emberek szomorúak voltak, mert mindig szomorúnak tudták, ha valaki meghal, különösen, ha ez a valaki egy gyerek, aki előtt még ott áll az egész élet… szokták mondani. De hát ez egy különös gyerek volt, akit a nagyok nem értettek és akivel a kicsik sem szerettek játszani. Végül jobb is volt így.

Amikor megszólalt az esti harangszó, a Halál belépett a kisleány szobájába.

„Kedves tőled, hogy eljöttél meglátogatni”, mondta a kisleány.

„Estére harangoznak”, szólt a Halál és leült az ágy szélére.

„Ó, igen”, emlékezett a kisleány, „erről meséltél nekem olyan szépen, mikor együtt Eget, meg Földet építettünk. Akkor biztos azért jöttél, hogy elvidd lelkem harangját. Remélem, szépen szól majd, és a Jóisten nem mérgelődik.”

„A Mennyben nagyon vágynak már egy tiszta harangra”, válaszolta a Halál, „ezért kértek meg, hogy jöjjek el hozzád.”

„Szóval, akkor meg kell halnom?” kérdezte a kisleány.

„Nem kell ezt így nevezned”, mondta erre a Halál, „nézd csak, egészen egyszerű a dolog; az ajtódban áll két angyal és ők felvezetnek az Égbe, a Jóistenhez.”

„Én nem látom az angyalokat”, mondta a kisleány.

„Majd a karjaimba veszlek, és akkor egyből meglátod őket”.

És akkor a Halál a karjaiba vette a kisleányt, aki – amint a Halál karjában volt – azonnal meglátta a két fényességes, fehér ruhás, ragyogó szárnyú angyalt, és azok a szárnyak felvezették az Égbe, a Jóistenhez. A kisleány haranglelke megszólalt és régen nem hallottak már a Mennyben ennyire tiszta esti harangszót.

Az Égben nagyon szép volt minden, és a kisleány sem volt már furcsa, különös gyerek, mert a nagy angyalok megértették, a kicsik meg játszottak vele. A Jóisten is módfelett elégedett volt és örült, hogy ennyire tiszta harangot kapott. A kisleány csak azt találta szomorúnak, hogy a Halálnak a Földön kellett maradnia. Egyszer, amikor lepillantott, látta a temetőben álldogálni, hát odabiccentett neki.

„Hallod, amit innen fentről kiabálok neked?”, kérdezte a kisleány.

„Igen”, válaszolta a Halál, „és nem is kell annyira kiabálnod, mert számomra annyira közel vannak egymáshoz Ég és Föld, mint amikor együtt a kövekből építettük.”

„Örülök neki”, mondta a kisleány, „csak az a kár, hogy már nem játszhatok veled. Most már senki sem játszik veled. Ne legyél nagyon szomorú emiatt, hallod?”

„Nagyon jó volt, hogy játszottál velem”, válaszolta a Halál, „és ha majd valamikor elszomorodom, akkor meghallom fentről a lelked csilingelését, és újra örülök, mert egyszer egy gyermek játszott velem.”
„Igen, tedd ezt”, szólt a kisleány, és szeretnék neked még valami gyönyörűt mondani, amit a nagy angyalok meséltek. A nagy angyalok azt mondták, hogy egyszer majd eljön az az idő, mikor összhangban zeng az összes lélek harangja, és minden ember gyermekjátékokat játszhat majd a Halállal.

Manfred Kyber: A halál és a kislány

Bezzeg az én időmben

Gyerekként biztosan te is szembesültél azzal, hogy a szüleid, az idősebb rokonok, vagy egy ismerős a következő riposzttal hárított el egy kérést, vagy egy panaszos kijelentésedet: Bezzeg az én időmben…

… nekünk nem volt ilyen szép ruhánk,

… nekünk nem volt ennyi játékunk,

…mi sokkal több házimunkát végeztünk,

… gyalog jártunk iskolába,

… nem feleseltünk a szüleinkkel,

… nem pimaszkodtunk a tanárainkkal, különben körmös járt érte, stb.

A sort persze folytathatnám a végtelenségig. Ezzel a problémával küzd a középiskolás Horváth Kati is, aki valahányszor kérni szeretne valamit, már automatikusan tudja is, milyen választ kap majd édesanyjától: Bezzeg az én időmben. Kati kívülről fújja ezeket a monológokat, mégis minden egyes alkalommal végighallgatja őket mosogatás közben. 🙂

Ez egy kedves, barátságos, bűbájos és humoros történet annak ellenére, hogy komor időkben, a második világháború idején, Magyarország hadba lépése előtt játszódik. Ez mégsem szomorítja el az olvasót, mert végig szerethető marad az egész sztori, különösen Kati személye, akivel már az első oldalakon azonosul az ember lánya.

Rég nevettem hangosan ennyit egy könyvön és persze bizonyos részeket meg is könnyeztem. Jelen van benne végig a gyermeki fantázia, jóság, humor, őszinteség és ártatlanság. Ezekről olyan jó olvasni, szinte belekerülünk az egész történetbe mi magunk is és persze önkéntelenül visszarepülünk a gyermekévekbe.

Horváth Kati kitűnő tanuló, szegény család gyermekeként ösztöndíjas a kereskedelmi középiskolában. Róla szól a könyv, a mindennapjairól, hogyan korrepetál másokat iskola után és hogyan gyűlik meg baja néha két kisebb húgával. Kati egy nap kitalál magának egy képzeletbeli szerelmet, Lacit, csak mert az osztálytársai olyan sokat nyaggatják, hogy miért nincs még fiúja. Később Laci valami csoda folytán valósággá válik és felbukkan Kati életében. Ráadásul épp egy olyan pillanatban, amikor a legkevésbé sem várná.

Fehér Klára csodás meséje ez iskolás évekről, diákszerelemről, barátságról és családról. Egy magával ragadó történet felnőtteknek és kamaszoknak egyaránt, amit én tiszta szívből ajánlok minden kedves olvasómnak. Ha egy kicsit lassítanál, kiszakadnál a mindennapok egyformaságából, akkor kukkants bele mindenképp!

Ha szeretnél egy olyan könyvet, amelynek olvasása közben egyfolytában mosolyoghatnékod támad, akkor a Bezzeg az én időmben neked szól. Ha szívesen beleolvasnál, akkor megteheted máris, a Mek oldalán megtalálod a könyvet.

Jó szórakozást! 🙂

 

Ma olyat fogok tenni…

A minap kutyasétáltatás közben egy érdekes üzenetre bukkantam. Az egyik kocsira egy matrica volt kiragasztva a következő üzenettel: Ma olyat fogok tenni, amit mások nem tesznek, így holnap olyat tudok tenni, amit mások nem tudnak megtenni.

Kell ennél jobb motiváció? Ráadásul ingyen van ez a jó tanács. 🙂 Nekem már megérte kidugnom az orrom a lakásból, mellékesen gazdagabb lettem a kutyasétáltatás összes örömével is, amik nem csak testnek, de léleknek és szellemnek is ugyanolyan jótékonyak.

Ez a rövidke kis üzenet tökéletes motiváció, hogy belefogjunk egy régen halogatott dologba, vagy olyan szokatlan dolgot műveljünk, amit egy átlagos napon nem tennénk meg. Pedig egy nap sem átlagos, jó, ha ezt észben tartjuk.

Belevágnál álmod megvalósításába?

Elutaznál?

Kibékülnél valakivel?

Elkezdenél könyvet írni?

Felhívnál valakit, akivel évek óta nem beszéltél?

Kivennél egy szabadnapot?

Megtennéd te az első lépést?

Szerelmet vallanál?

Belefognál egy régen halogatott dologba?

Jelentkeznél egy állásra?

Elmennél végre az orvoshoz?

Elmondanád szeretteidnek, hogy milyen fontosak neked?

Megvennéd végre azt a ruhadarabot, amivel hónapok óta csak szemezel?

Bármelyikről is legyen szó, ma megteheted! Nem kell hozzá évforduló, vagy különleges alkalom, nem kellenek fogadalmak, hisz bármelyik nap megváltoztathatjuk az életünket. Bármikor!

Ne habozz! A döntés a te kezedben van, csak rajtad múlik! Szép, tevékeny és termékeny napot kívánok mindenkinek! 🙂

Heti útravaló – Kértem Istent

Kértem Istent, vegye el a gőgömet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta, nem az Ő dolga, hogy elvegye: az én dolgom, hogy feladjam.

Kértem Istent, tegye egészségessé béna gyermekemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A lelke egészséges, a többi ideiglenes.

Kértem Istent, adjon nekem türelmet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A türelem a szenvedés mellékterméke: nem adható, csak kiérdemelhető.

Kértem Istent, adjon nekem boldogságot, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: Ő áldást adhat, a boldogság rajtam áll.

Kértem Istent, vegye el tőlem a fájdalmat, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A szenvedés eltávolít a földi dolgoktól, és közelebb hoz hozzám.

Kértem Istent, növelje nagyra lelkemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: növekednem egyedül kell, ő majd megnyes néha, hogy gyümölcsözőbb legyek.

Kértem Istent, segítsen, hogy szeressem az embereket, ahogyan Ő szeret engem.
És Isten azt mondta: No végre egy jó gondolat.

Szepes Mária – Kértem Istent…