Vasárnapi tanmese – A csodálatos üveggolyók

A fiú egyik délután találkozott a varázsló hírében álló öregemberrel. Az öreg persze nem volt igazán varázsló, de kétségtelenül nagyon ügyes volt kora ellenére, s különösen érdekes játékokat tudott kitalálni a gyerekek és fiatalok számára.
– Hoztam neked egy kitűnő játékot – mondta az öreg a fiúnak -, nagyon szép és könnyen meg lehet tanulni. Csak színes üveggolyók kellenek hozzá és ügyesség.
A fiú kíváncsian nézte az öreg tenyerében fekvő golyókat és ugyancsak csodálkozott az előbbi szavakon, mert az üveggolyók üveg színűek voltak és nem színesek.
– De hiszen ezek átlátszó üveggolyók és nem színesek – jegyezte meg mindjárt a fiú.
– Kezdjük el a játékot, s meglátod, milyen csodálatos golyók ezek. A játék lényege az, hogy én sorjában dobom, a golyókat, s te nem tartod egy percig sem a tenyeredben, hanem azonnal visszadobod nekem. Meglátod, mikor a levegőben repülnek a golyók, hogy fognak csillogni a napfényben, s mindegyik más-más színben.
Az öreg minden üveggolyónak nevet adott, az egyik volt az Öröm, a másik a Munka, a harmadik a Szenvedés és így tovább. Az elsőt odadobta a fiúnak, s az mindjárt vissza is hajította. Sorjában fölragyogtak mind a levegőben, mintha színes fény világította volna meg mindegyiket. Nagyon szép játék volt.
Igen ám, de egyszercsak eszébe jutott a fiúnak, mi lenne, ha a legszebbet megtartaná magának. S mikor az Öröm golyója hozzá érkezett, szorosan a tenyerébe szorította s nem dobta vissza az öregnek. Izgalmában elfelejtette a következő golyót elkapni, és az csörömpölve egy kőre hullott. Mondanom sem kell, hogy darabokra tört. A fiú akkor vette észre, hogy a tenyerében tartott golyót agyonszorította, a golyó elhasadt és felsebezte a kezét. Közben azonban érkeztek az üveggolyók az öregtől, és egyik a másik után a földre hullott.
Az öregember nagyon elszomorodott.
– Elrontottad a játékot, mert mindig csak magadra gondolsz. Figyelj a játszótársadra is.
Az öreg ekkor odament a fiúhoz, összeszedte a törött üvegdarabokat, melyek kivérezték a tenyerét.
– Látod, mit csináltál? De kezdjük újra új golyókkal – mondta a fiúnak. Előszedte a tartalék üveggolyókat a zsebéből és újra kezdődött a csodálatos játék. A fiú szorgalmasan mindegyiket visszadobta öreg játszótársának, s néhány perc múlva mintha varázslatos, színes pillangók röpködtek volna a mezőn, tele volt az ég és a föld az Öröm, a Munka, a Szenvedés, a Szorgalom, a Vigasztalás és a Remény színeivel.

(Willi Hoffsümmer nyomán)

forrás:

Vasárnapi tanmese – A zenélő ezüstkecske

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy király, aki nagyon szerette a zenét.
Csodálatosan szép palotában élt ez a király, melynek falai alabástromból voltak, s az alabástromfalakat minden oldalon drágakövek díszítették. Olyan gyönyörűszépek voltak ám azok a falak, hogy aki arra járt, nem győzte csodálni.
Büszke is volt a király a palotájára, csupán egyetlen szépséges lányára volt büszkébb. Őrizte is a lányát, maga mellett tartotta még országos dolgai közepette is, nehogy valami arra kószáló herceg-úrfi elrabolja a szívét. A palota hófehér alabástromfalait pedig katonáival őriztette, nehogy piszkos kézzel hozzájuk nyúljon valaki, vagy éppen bemocskolja sárral. Meg aztán őrizni kellett ám a falakat díszítő sok drágakövet is.
Egy kegyetlenül hideg téli éjszakán fiatal katonalegény állt őrségben a falak alatt. Fázott a szerencsétlen nagyon, ahogy ott taposta a havat fel s alá, keserűen gondolt arra, hogy lám, a gazdag urak tűznél melegednek, prémes takarók alatt alszanak, míg a szegény fagy meg a zimankós hidegben. Úgy nekikeseredett a szegény katonalegény, hogy fogott egy darab szenet, s felírta a telehold világánál a fehér alabástromfalakra nagy, fekete betűkkel:

Pénzesé a világ, szegényé a semmi,
Szegény katonával nem törődik senki!

Másnap reggel, ahogy jönnek a palotás tisztek megvizsgálni az őrséget, hát biza, látják a csúnya, fekete írást az alabástromfalon!
–Híjnye, a dolgodat! – estek neki a szegény katonalegénynek. – Ki firkálta ezt a csúfságot oda?
Mit tehetett egyebet a szerencsétlen? Bevallotta, hogy bizony ő írta azt oda, nagy keserűségében. Vitték is nyomban a király elé.
– Azé a világ, akinek pénze van, mi? – mordult rá őfelsége haragosan.
– Bizony azé – felelte bátran a szegény katona, s ahogy fölemelte szemét, hogy a királyra nézzen, tekintete megakadt a szépséges királykisasszonyon, aki ott ült az apja mellett, a trónuson. Olyan szép volt, hogy még a szája is tátva maradt a szegény katonának. Úgy megbűvölte a királykisasszony szépsége, hogy még csak nem is hallotta a király szigorú parancsát:
– Adjatok neki tíz véka ezüstpénzt, s falazzátok be a pénzzel együtt, hadd lássuk, mire megy vele!
Vitték is szegény katonát azon nyomban s tíz véka ezüstpénzzel együtt béfalazták a királyi kertet körülvevő kőfal alatti pinceüregbe. Hadd legyen övé a világ a sok pénz segítségével! Úgy esett azonban, hogy a szépséges királykisasszonynak nagyon megtetszett ám a fiatal katonalegény. Töprengett hát erősen, hogy miképpen segíthetne rajta, de hiába, nem tudott semmi okosat kisütni.
Közben egy szegény ötvösember, aki ott élt a kertet körülvevő kőfalon kívül, likat ütött éjszaka a befalazott katonához, és beszólt hozzá:
– Nyújts ki néhány ezüstpénzt, katona, és én ellátlak ennivalóval, hogy éhen ne pusztulj!
A katona kinyújtott a likon egy maréknyi ezüstpénzt, és a szegény ötvös vizet és élelmet csempészett be az üregbe. Éppen arra járt a királykisasszony kedvenc cselédlánya, s meglátta, hogy mit csinál az ötvösmester. Szaladt is a királykisasszonyhoz nyomban a hírrel, hogy ne sírja ki a két szemét, mert lám, él még a szegény, befalazott katona. Megörvendett ám nagyon a királykisasszony. Hívatta is titokban, az éjszaka leple alatt az ötvösmestert.
– Ide figyelj, ötvösmester – mondta neki –, tudnál-e készíteni egy ezüstkecskét, elég nagyot ahhoz, hogy egy katona elférjen a hasában?
– Tudni tudnék – felelte az ötvös –, ha lenne ezüstöm hozzá…
– Mondd csak meg a befalazott katonának, hogy én küldtelek – parancsolta a királykisasszony –, s azt üzenem neki, hogy adja ki neked mind a tíz véka ezüstöt, amit a királytól kapott. Te pedig csináld meg belőle a kecskét, kulcsra járó ajtóval az oldalán, s üzenj, amikor elkészültél vele! Ment is az ötvösmester, még az éjszaka sötétjében, egyenest a kőfalhoz, s mondta a likon át a katonának, hogy mit üzent a királykisasszony.
Ki is adta neki a katona nyomban mind a tíz véka ezüstöt. Az ötvösmester pedig nekilátott a munkának azon nyomban, s mert ügyes kezű mesterember volt, el is készült a kecskével, pontosan, ahogy a királykisasszony rendelte volt. Még maradt is az ezüstből egy vékára való, munkabérnek.
A királykisasszony megnézte az ezüstkecskét, kinyitotta az oldalán lévő kicsi ajtót, s bétett oda egy alabástromból készült zenélő dobozt.
– Most pedig vidd ezt az ezüstkecskét a szegény befalazott katonának – parancsolta –, mondd meg neki, hogy én küldöm. Mondd meg azt is, hogy amikor egyedül érzi magát ott a falban, csak húzza föl a zenélő doboz rugóját ezzel az aranykulccsal, s olyan bűbájos zenét hall majd,
hogy minden bánata elmúlik!
Vitte is az ötvös az ezüstkecskét az éjszaka sötétjében a királyi kert falához.
Megtágította ügyesen a likat, s bétolta azt a szegény katonához. Átadta a királykisasszony üzenetét is, azzal szépen visszarakta a köveket a likba, hogy senki meg ne lássa a csalafintaságot.
Mihelyt magára maradt a befalazott katona, fel is húzta nyomban a zenélő doboz rugóját, ahogy a királykisasszony üzente, s hát olyan csodálatosan szép zene jött ki abból, amilyenhez foghatót soha életében nem hallott. S mert hát egyebet nem tehetett szegény feje úgy sem, muzsikáltatta a dobozt naphosszat, míg csak a királylányról álmodva el nem aludt mellette. Mihelyt pedig fölébredt, elölről kezdte a muzsikálást megint.
A királynak az volt a szokása, hogy minden reggel lement sétálni a palota kertjébe. Hát, ahogy ott sétál egymagában, egyszerre csak megüti a fülét a zene. De micsoda szép zene! Életében olyat még nem hallott! Szerette a király nagyon a zenét, s keresni kezdte nyomban, hogy honnan is szűrődtek a kertjébe ezek a csodálatos dallamok. Kereste itt, kereste ott, hallgatódzott minden irányba, végül is, akár hitte, akár nem, úgy tetszett, mintha egyenesen a kőfal mélyéből jött volna a gyönyörűséges muzsika.
Hívatta nyomban a kőmíveseket, s rájok parancsolt, hogy essenek neki tüstént annak a falnak, s addig bontsák, míg meglelik a csodálatos zene forrását. A szegény, befalazott katonáról már régen megfeledkezett addigra.
Bontani kezdték a kőmívesek a vastag kőfalat, bontották s hát egyszerre csak üregre leltek a falban, s az üregben semmi másra, csupán egy ezüstkecskére. Az ezüstkecske szájából pedig ömlött, ömlött a csodálatosan szép zene. Vitték is a nehéz ezüstkecskét nyomban fel a palotába, s amíg vitték, még akkor is egyre ömlött belőle a szépséges zene. Zenélt a király trónusa előtt is, szünet nélkül. Vizsgálták a furcsa, zenélő kecskét a király tudósai, de azok se tudták megmagyarázni, hogy mi okozza a zenét.
Végül is az egyik meglátott a kecske hasán egy aprócska kulcslyukat. Nosza, próbálták nyitogatni, lakatost is hívattak, de még az se boldogult vele. Sorra rendelte be a király az összes ötvösmestereket, de egyiknél se volt arra való kulcs. Végül, legutolsónak a királykisasszony kívánságára csupán, behívták a palotába a kert alatt lakó ötvösmestert is, hadd próbálkozzon vele. Csodák csodája: alig nyúlt hozzá a zenélő kecskéhez, felpattant oldalán az ajtó, s kiugrott belőle őfelsége elé a szegénykatona.
– Hát te kicsoda vagy? – bámult rá a király.
– Egy életem, egy halálom – rebegte a katona –, bizony én vagyok az az őr, akit Felséged befalaztatott, mert ráírtam a palota falára, hogy pénzesé a világ. Azóta megtanultam bizony, hogy nem a pénz a legértékesebb kincs a világon.
– Hát mi értékesebb a pénznél? – kérdezte a király.
A katona ránézett az ötvösmesterre, aki ott állt az ezüstkecske fejénél.
– Másodiknak azt mondhatom, felséges uram, hogy egy igaz jóbarát többet ér nem csak az ezüstnél, de
még az aranynál is.
– Másodiknak? – csodálkozott a király. – Hát elsőnek mi jön akkor? Mi értékesebb még egy igaz jóbarátnál is?
– Az első és legnagyobb érték a világon – válaszolt a katona, és a királykisasszonyra
nézett –, a szerető, hűséges asszonyi szív!
Pirosra gyúlt ám a szépséges királykisasszony arca, akár a bazsarózsa.
– Adta teremtette! – nevette el magát a király. – Úgy látom, ti értitek már egymást! Hát, ha már így történt, csípje meg a kánya, legyél hát országom első katonája! S azon nyomban lakodalmat csaptak, hét nap és hét éjjel járták a csárdást, még a palota falát is kirúgták két helyen. Cigányt se hozattak, hanem az ezüstkecske zenéjére vigadtak, míg bele nem fáradtak.
Itt a vége, fuss el véle!

Wass Albert: A zenélő ezüstkecske

Vasárnapi tanmese – Megszokás és az ismeretlen

– Hová utazol?
– MEGSZOKÁSBA..
– Szeretsz ott lenni? Jó ott neked?
– Igen, hisz ott már mindent ismerek és sok ember ott van , nem történik semmi szokatlan.
– Téged ez boldoggá tesz ?
– Nem is tudom, de mindegy is , hisz ott már tudom mi fog történni. Te hová utazol?
– Én ? Most indulok ISMERETLENBE , még nem voltam ott, de érzem mennem kell. Hívtak.
– ISMERETLENBE ???? Te képes vagy elindulni oda???? Hiszen az nagyon veszélyes hely.
– Kitől hallottál erről??
– Mindenki erről beszél MEGSZOKÁSBAN…mondják, hogy ott nem sokan vannak, semmi sem állandó és nem tudod mi lesz holnap, erről beszéltek a tévében is tegnap.
– Köszönöm ,hogy figyelmeztetsz, de ne haragudj, most mennem kell, indul a vonatom, nem vár. Örülök, hogy beszélgettünk. Engem már várnak ott, mondták, hogy siessek, mert nagy csoda fog történni hamarosan.
-Csoda?? Ne viccelj , hiszen csodák nincsenek.
– Elárulom neked, van csoda ott, csak itt mindenki titkolja, úgy hívják : VÁLTOZÁS.
– Azért beszélünk majd valamikor? Elmeséled mi van veled?
– Itt van a számom , csörgess meg és ha úgy gondolod még segíteni is fogok neked, ha úgy érzed ,nem bírsz többet MEGSZOKÁSBAN élni. Lesz helyed és én várni fogok rád ISMERETLENBEN…

/ Dóró Sándor/

Vasárnapi tanmese – Sétálok az utcán

Sétálok végig az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán

Beleesek.

Elveszett vagyok… remény nélküli

Nem az én hibám.

Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok.

 

Sétálok ugyanazon az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán,

Úgy teszek, mintha nem látnám.

Megint beleesek.

Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok.

De nem az én hibám.

Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok.

 

Sétálok ugyanazon az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán.

Látom, hogy ott van.

Mégis beleesek… ez már szokás.

Nyitva a szemem,

Tudom, hol vagyok.

Az én hibám.

Azonnal kikerülök onnan.

 Sétálok ugyanazon az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán.

Kikerülöm.

 Egy másik utcán sétálok

(Önéletrajz öt fejezetben)